Január 11 csütörtök

460 21 8
                                    

Egy újabb nap Cortez nélkül. Már meg sem lepődtem azon, hogy majdnem elkéstem...

Vladárral volt óránk. Nem tudom, hogy a bűntudat vagy a gyenge idegzetem vagy bármi más miatt, de az etikaóra közepén kiborultam és elkezdtem enyhén sírni.

-Sajnálom! Cortez miattam van kórházban...

Mindenki elhűlten nézett rám, mint akik szellemet láttak. Nem hitték el.

-Ren, ezt hogy érted?- kérdezte sápadtan Ricsi.

-Amikor elesett... ott voltam. Távolról figyeltem. Nem tudom, mit csináltam ott, de amikor Cortez rám nézett, megmerevedett ugrás közben. És rosszul esett le...

Vladár megkövült. Ha eddig gyűlölt, akkor most... nem is tudom... a pokolra kívánt? De az etikaóra arra van, hogy erkölcs meg egyéb ilyenek...

-Ha nem megyek oda... ha nem egyeztünk volna meg... itt lenne.

-Basszus, Ren. Basszus. Te már azelőtt tudtad, hogy nem jön suliba, mielőtt mmegmondtuk, hogy kómában van. Sötét öltözék, rossz kedv... mindent tudtál. MINDENT! És nem mondtad el! Hazudtál!

A könnyeim patakokban folytak, nem tudtam türtőztetni magam.

-Értsétek meg! Sajnálom! Nem így akartam! Azt sem tudtam, merre megyek! Az meg, hogy Cortez rám nézett, végképp nem az én hibám!- elfogytak a könnyeim. A vállaimat rázta a néma zokogás, de nem tudtam abbahagyni.

-Töltsétek ki rajtam a dühötöket. Nem érdekel. Semmi sem. Csak az, hogy Cortez meggyógyuljon. Értitek? Nem akartam. Csak így jött ki. Kérlek.- már nem is tudtam sírni. Csak ürességet éreztem.

A többiek megvetően néztek rám. Látszik, nem érdekelte őket, hogy nem tettem semmit, egyszerűen csak rosszkor voltam rossz helyen.

-Ren, ezt rohadtul elcseszted- mondta nekem megvető hangsúllyal Ricsi. A többiek vele együtt néztek rám.

-Na jó. Rentai most kimegy a mosdóba, és rendbeteszi magát. Valaki kísérje ki.- utasított Vladár.

Természetesen senki nem jelentkezett önként a feladatra. Azt hiszem, jobban utáltak, mint Cortez halloweenkor. Sokkal.

Kimentem a női mosdóba egyedül. Nekidőltem a csempéknek, és a földre borulva újult erővel zokogni kezdtem. Nincs is jobb, mint Vladár óráján sírni...

Nem tudom, meddig ültem a padlón. Nem hallottam a csengőt. Semmit. Amikor a kilincs hangját hallottam, bebújtam az egyik fülkébe, és ott zokogtam tovább. A hangok elhalkultak, és megint csend lett. Nem tudtam, mennyi az idő. Nem érdekelt az sem, hogy kések. Csak egy dolog számított: Cortez. Aki nélkül az osztály széthullott.

Elfogytak a zsepijeim és a vécépapír is, így nem tudtam kifújni az orrom. A könnyeim viszont megállíthatatlanul törtek utat előre. Újabb ajtócsapódást hallottam, majd vidám lányhangokat.

-Hallottátok? Reni elbőgte magát az órán!- Edina tudott csak ilyen görény módon viselkedni, és csak neki ilyen irritáló a hangja.

-De miért?

-Inkább kiért? Ki miatt éri meg elsírni magad órán? Ki miatt lógsz el órákat? Ki az az ember, aki a legtöbbet jelenti kábé minden sulis csajnak? Gondolkozzatok! Cortez miatt!

-Óóó!

-Na, menjünk. Itt még a falnak is füle van...

Újabb ajtócsapódás, majd megint csend. Újabb zokogás. Újabb könnyek. Újabb bűntudat.

Kinyitottam a fülke ajtaját amikor már biztos voltam abban, hogy nincs itt senki. Amikor elkezdődött a harmadik óra. Uppsz!

A tükörbe néztem. Nem kellett volna. Az arcom vörös volt a sírástól, és a szemem résnyire szűkült. Az arcomon folytak a könnyek, melyeket meg sem lehetett volna állítani. De nem is akartam...

Az ötödik óra után kijöttem a mosdóból. Nem érdekelt, hogy megbámul mindenki, ahogy az osztálytársaim megvető-de-érdeklődő tekintete sem. A hatodik órán csak jegyzeteltem, nem érdekelt, hogy Gondos furán néz rám.

Órák után elsőként indultam haza. Senki nem kísért el, senki nem mondott viszlátot, senki nem reagált rám semmit. Mintha nem is lennék, úgy kezeltek. Ha vissza is fogadnának, többé már semmi sem lenne ugyanolyan. Még Virág és Kinga is átnéztek rajtam...

Benyitottam, majd bementem a házunkba. Szerencsémre senki nem volt otthon, így nem kellett magyarázkodnom a lógás és a kisírt mindenem miatt.
Felmentem a szobámba, majd végigdőltem az ágyamon. A telefonomon elindítottam egy szomorú listát, amit halloweenkor is hallgattam. A könnyzuhatagon már meg sem lepődtem...

A depresszív hangulatbol az ajtó hangos csapódása szakított ki. A szüleim megjöttek, és a hangok alapján éppen veszekednek. Nem volt elég még?

-Értsd meg! Nem megyek!- kiabálta anyu.

-De oda megyünk! Kaptam egy jobb állásajánlatot! Ugyanúgy, ahogy te a tévében. Csak én egy kicsit máshogy!- kiabált mostmár apu is.

-De arról nem volt szó, hogy az ország másik végébe kellene költözni! Mi lesz Renivel? A sulival? A barátokkal? A munkámmal? Már így is csak aludni és enni járunk haza, erre ez!

Nem bírtam tovább hallgatni egyszerűen túl sok volt ez mára. A sírásom Vladárnál, a lógás, Cortez... és most még ez is. Elegem lett.

-Mi van?- kérdeztem halk, erőtlen hangon.

-Az van, hogy apád kapott egy jobb állást az ország másik végében. Valahol vidéken. Messze innen, a barátaidtól, a sulidtól, és mindentől, ami fontos neked- kezdte anya visszábbfogott dühvel a hangjában.

-Aham...

-Reni, ez csak félig meddig igaz. Ne higyj anyádnak. Csak egy állásajánlatot kaptam vidéken, de nem fogadtam még el. Szerettem volna megbeszélni...

-Aham...

A szüleim megint elkezdtek vitatkozni, teljesen figyelmenkívül hagyva engem, aki maga is a saját problémáival küzdött. Nem figyeltem a veszekedésre, úgyis tudtam, miket hoznak fel pro es kontra érveknek. A pénzt, a sulit, a barátokat, a szabadidőt.... ezt már egyszer lejátszották csak akkor anyu kapott ajánlatot egy tévécsatornához. Nekem meg nem volt kedvem hallgatni őket. Egy mondatra figyeltem fel:

-Reni, pakolj össze mert indulunk!

Felszaladtam a szobámba, és előszedtem a bőröndömet. Tudtam, a sporttáskám szóba sem jöhet. Hosszú ideig leszünk távol, tovább, mint ősszel...
Sebtében bepakoltam sok pólót, pulcsikat, két farmert, a pénteki és a hétfői tancuccokat, piperéket.

Fél óra múlva az ajtóban álltunk anyával, kezünkben egy-egy bőrönd. Anyu beült a kocsiba, én pedig aputól búcsúzkodtam. Nemsokára elindultunk anyu szüleihez.
Háromnegyed óra múlva meg is álltunk a házuk előtt, majd bementünk. Én köszöntem, majd automatikusan felmentem az emeletre, hogy lefoglaljak egy szobát.

Negyed óra múlva rejtve kapcsolódtam msn-re, de senki nem volt a gépnél. Vagyis csak nem akartak velem beszélni...

Nemsokára lementem vacsorázni, és hallgatni, ahogy a felnőttek aput szidják. Hát... tanultam néhány új szitokszót...

Este álombasírtam magam, de még itt sem menekültem a többiek haragja elől. Cortez-fejek suttogtak, a többi osztálytársam megvetően nézett rám, a szüleim veszekedtek. Mit nem mondjak, jó kis álom... rémálom. Az egész estét végigsírtam, és elfogytak a könnyeim is. Csoda, hogy a nap végére egyáltalán maradt...

Felejtsük el.... [SzJG f.f.]Where stories live. Discover now