Ti és Én

34.rész

Egy telefon nem is annyira rossz, mint amennyire gondoltam. Tanítás idő alatt lenémítom, de utána szinte fél percenként csilingel, mert vagy Lyn vagy Náriel meg akar velem osztani valami hihetetlenül fontos információt. Betettek valami csoportba, ahol bent vannak ők, Urban és Terra. Nem gondoltam volna, hogy írásban is ennyire jól el fogok tudni rajtuk szórakozni. Őszintén, el fog tartani még egy kis időbe, hogy belejöjjek, de fel tudom hívni őket, Terrát vagy esetleg Urbánt is, de ami a legfontosabb: anyát. Ez volt a második dolog, amit megtettem. Valahogy, jó érzés tudni, hogy mostmár bármikor elérhetem. Persze, ez után is írni fogok neki, de talán már nem kell a könyvtári gépeket használnom. Azért nem ment olyan egyszerűen hármunknak meggyőzni engem. 

-Nem. Lyn. Nem.-Ellenkezem, ahogy a telefont nézem.

-Azt mondtad elfogadod.-A tekintetem folyamatosan váltogatom a Lyn kezében lévő készülék és Lyn között, mint akivel éppen a világ legnagyobb badarságát próbáljak meg elhitetni.

-Nem tudom, hogy mégis mi okból hittem azt, hogy ide fogsz állítani egy nagyobb gombos telefonnal, szóval mondhatni én voltam a bohóc, de egyszerűen nem megy, Lyn.-A fiú nagyon erősen azon volt, hogy ne nyomja bele a kezembe és ne erőszakolja rám a dolgot. Minden elismerésem neki érte, de látszott rajta, hogy szeretné, ha elfogadnám.

-Robert.-A szemébe nézek.-Vedd el.-Felemeli a telefont felém. Ekkor elveszem tőle.-Köszönöm. Most pedig, megmutatom hogy működik.-

Nem bánom. Azt se bánom, hogy Náriel egyfolytában emojikat küld nekem az óráim alatt, vagy, hogy Terra konkrétan átküldött videókat önvédelemtől, amit meg akar tanítani nekem. Nem. Mert végre valahova tartozónak érzem magamat. 

*Náriel sz.sz*

Még egyszer a Rejtetthelyünk falai között találom magamat, de ez úttal, végre más okokból jöttem el ide. Nincs visszaút, a terv, ami ezen falak között formálódott, végre elkezdődött. Szóval, a sok sietve futás után, végre eljött a pillanat, amikor megtehetem azt, hogy egész régen tehettem meg utoljára: egy kis romantika Lynnel.

-Szerinted jó lesz?-Kérdezem Robertet. A fiú ekkor a magasba emeli a szemöldökét.

-Engem kérdezel? Náriel. Sose voltam szerelmes, sose voltam kapcsolatban. Ha az érdekel, hogy egy romantikus novellából kivett helyként néz e ki, akkor meg tudom mondani. Nem. Ez sokkal jobb annál.-Kicseréltük az asztalt egy kisebbre és egy kicsit feldobtuk a fehér, semmilyen szobát és a másikat Robert is elkezdte berendezni az alkímiás cuccaival. 

-Lassan, vállalhatóan néz ki ez a hely.-Hátrálok be a bejárati ajtóhoz.

-Hála Lynnek.-A mondatomat, meglepetésemre, nem csak én fejezem be, hanem Roberttel kórusban. A fiú ritkán látott, őszinte mosolya megmutatkozik.-Ez is azt bizonyítja, hogy ő a legjobb.-Csodálva nézem a fiút, ahogy eltűnik a szabályába. Elrugaszkodom és belesek. Nincs bent sok minden, de még ez is elég ahhoz, hogy megmutassa a fiú, számomra még teljesen ismeretlen oldalát. A precíz és pontos oldalt. Kicsit elmerülök abba, ahogy pakolgatja a dolgait és kidugott nyelvvel ragasztja fel a címkéket a kis üvegcsékre.-Ott fogsz áldogálni, vagy segítesz is?-Odalépek mellé, de így csak közelebbről nézem, nem segítek.

-Hogyan? Én nem tudok ilyen egyenes ragasztani, szépen írni és tüsszentenem kell az öntésnél.-Robert felnevet.

-Nem is igazán vártam el. Menj csak nyugodtan és foglalkozz azzal, hogy legyen egy tökéletes estéd Lynnel.-Rám mosolyog.-Azért köszönöm, hogy segítenél, de tényleg nem tudsz.-

-Hát szívesen.-Indulok el kifelé.-Nem mellesleg, csak hogy tudd: Lynnel minden este tökéletes.-Tisztán hallom az aranyos "bleh" hangot amit kiad reakcióként, de így van. Így érzek, minden egyes Lynnel töltött pillanatban. Mégis, egyre inkább érdeklődök az Alkimistánk után is, mint normális mennyiség. Ami ijesztő. Sokkal jobban, mint amennyire be merném vállalni. Talán, ha elnyomom és örökké megtartom magamnak ezt a titkot, senkinek se kell ezzel bajlódnia és mindenki élhet boldogan. Hiszen, éppen ezért küzdök. Egy boldog és akadálymentes életért Lynnel.