Ti és Én

39.rész

Mire Robert visszér, tudom, hogy valami történt, de a fiú mélyen hallgat róla. Hamar Pinky felültet és egy forró teával teli bögrét nyom a kezembe. Leül mellém és felszürcsöli a forrá teát.

-Ki vele, mi történt?-Rám néz.

-Semmi.-Kerüli a tekintetemet, de egy pillanatea nem néz el rólam. Nagyot sóhajt, mielőtt válaszolna.-Találloztam Lynnel és félek, hogy mindent elcsesztem. Jövőhéten elhívtam vacsorázni a baráti körrel.-Kell pár másodperc, ameddig eljut az agyamig hajnalok hajnalán, hogy mit is mondott, de túl későn.-Nem kell eljönnöd, tudom mit mondtál, de nekem is hiányzik.-A combjára teszem a kezemet.

-Nem vagyok mérges.-Tisztázom le.-Csak, nem tudom hogy csináljam. Mit tegyek és önkontrol szempontjából a legrosszabbat hozza ki belőlem, de talán... talán erre lesz szükségünk.-Robert felkapja a fejét és döbbenten néz rám. Rá mosolygok.

-Szóval... nem rettem semmi rosszat?-Kérdezi bizonytalanul.

-Nem.-Mondom határozottabban, mint ahogyan érzem magamat.-Nem akarom kihagyni a jövőheti karácsonyi vásárt vele. Így lesz alkalmam megkérdezni.-

-Nem hiszem, hogy örülne az új testőr egy karácsonyi randevúnak.-Szól közbe Pinky. Nagyot sóhajtok és beleiszok a teába. Igaza van. Nekem is van egy olyan érzésem, hogy ez áll a dolgok mögött.

-Elmehetek veletek.-Mind a ketten Robertne nézünk, aki annyira görcsösen szorítja a bögrét, ahogy elfehéredtek az ujjvégei.-Urban és Terra akkor már otthon lesz, én pedig csak hétfőn utazok. Kevésbé lenne gyanús és mindig találok indokol lelépni. Elálldogálok egy sorban, vagy egy bodé előtt. Nem hiszem, hogy gyanús lenne. Meg, talán addigra le is nyugszik Nemtartozikrád uraság.-Rá mosolygok.

Kicsit dramatikusnak érzem magam. Mintha Lyn szakított volna velem a semmiből, de valahogy úgy is érzem magamat. Robert lelkesedése tartja bennem a lelket. Mindig van ötlete és mindig kitalál valamit.

-Nem akarsz egyedül lenni?-Szalad ki a kérdés a számkn, nielőtt belegkndolnék. Robert nem néz rám, de bólint.

-Még sose voltam ennyi ideig távol a szüleimtől. Hiányoznak és már mennék haza. Talán egy kicsit el tudjátok terelni a figyelmemet, és ha ki tudlak vele még segíteni is, azt hiszem tökéletes megoldás.-Nem tudok nem mosolyogni rajta.

-Ugye tudod, hogy Rejtetthelyeket bárhova, ahol van egy ajtó hizzá, el lehet jutni?-Sokat mondóan elmosolyodik.

-Igen. Gondolkodtam rajta és hidd el, nagyon szeretném, de túl sok Lélekenergia fenttartani a kapcsolatot. Talán tíz percig tudnám fenntartani.-Bólogatok. Nem igazán értek hozzá, de elhiszem neki.

-Messze élsz?-Kérdezem miután kiittam a bögrét.

-Öt órányira.-Nem felejtem el a fő indokot se, miért megy haza, de ez az öt óra nem hangzik soknak, ha láthatom a családomat. Mármint Robert szemszögéböl. Számkmra öt perc gyaloglás is soknak tűnik a családomért. Lyn? Lynért a földet körbegyalogolnám.

Talán ezért is válik csak nagyobbá a bűntudatom, amikor észreveszem magamon, hogy az elbamubuló Robertet bámulom. Azonnal elfordulok, igyekezve elnyomni a gyomrom görcsös összeugrását.

Megint sírni támad kedvem.

Olyan hülye vagy Náriel. Miért csinálod ezt magaddal? Miért érzel így? Ez nem normális.

Elfolytom a gondolataimat, hiszen nincs kivel erről beszélni. Nincs miről beszélni. Lynt szereted. Nincs tovább.

*Robert sz.sz*

Miként Náriel megnyugodott, nyugovóra tértünk. Ahogy visszafekszem az ágyba, nincs mi elterelje a gondolataimat a történtekről.

Szánalmas, és kínos vagyok. Nincs tapasztalatom az emberi kapcsolatteremtésben és ez látszik. Először, figyelembe nem véve Náriel érzéseit, lebeszélek egy vacsorát. Aztán, szimplán önös érdekből el akarok velük menni a magán kis randijukra. Mintha, elmentek volna otthonról. Még szerencse, hogy volt egy másik indokom is.