Gyerekszáj - avagy az anyaság hullámvölgyei

Félreérthető szavak

Egyik este lefekvéshez készülődtünk. Fiam körbefordult a nappaliban, majd kijelentette:

- Kell huszi.

- Kérsz még husit?

- Nem! Huszi.

Ezzel nem lettem előrébb, ami elég gáz, hiszen az én fiam, tehát meg kellett volna értenem még akkor is, ha nem beszél tisztán.

- Ha nem vagy már éhes, menjünk aludni. Holnap meg megkeressük, amiről beszélsz.

- Most kell huszi - már nézegette a polcokat, valamit nagyon keresett.

- Jó. Elmondod nekem, mi az a huszi?

- Hát a huszi! - üvölti egyre kétségbeesettebben, szemébe könny gyűlik.

Szegény egyre csak ismételgette azt az egy szót, amiről ő pontosan tudta, micsoda. Nálam már hiába kattogtak a fogaskerekek, fogalmam sem volt, mi a fészkes fene lehet az a huszi.

Tíz perc kutakodás és találgatás után, egyre stresszesebben, újra megpróbáltam ágyba csábítani a fiam, mire kikelt magából, és zokogva kiabált velem.

- De kell a huszi!!!

Ebben a pillanatban éreztem igazán szar anyának magam, és legszívesebben én is kikeltem volna magamból, de akkor egy szinten lettem volna egy két évessel, akinek meglehetősen éretlen volt még az idegrendszere. Ráadásul jogosan akadt ki, hiszen igyekezett kifejezni magát, csak nem értettem meg. Az a huszi pedig nagyon fontos lehetett, ha ennyire nagy baj a hiánya.

- Kihuszi - hüppögte, mire beugrott mit keresünk.

- A kis nyuszi nincs meg?

- Igen!

Nagy kő gördült le a szívemről. Szidtam magam, hogy alvás előtt miért nem gondoltam az alvós állatkájára. Akkor fél óra kín szenvedést megspóroltunk volna. De most jött a neheze. Hova a fenébe tüntette el? A szokásos helyén, és a játékok között sem találtuk.

Újabb fél órába telt, mire egy szatyor alján, másik három nyuszi mellett megtaláltuk.

A sírás azonnal abbamaradt, és ő a kis nyuszit szorongatva két percen belül elaludt az ágyában. Egy életre megjegyeztem, hogy figyeljem, mivel játszik, hova pakolja el, és hogy kis nyuszi nélkül nincs alvás. Ugyanakkor a picur kisimult arca, békés szunyókálása minden problémát elfeledtetett.