Gyerekszáj - avagy az anyaság hullámvölgyei

Esti procedúra

Ez a történet egy ismerős anyukával történt meg (bár bárkinél előfordulhat 🤭). Az engedélyével került ki.

Az esti lefekvés olykor borzalmasan nehéz procedúra, pláne több gyerekkel. A nap végére egyébként is elfáradt ember türelmetlen, és olykor értelmetlennek tűnik, hogy miért akar valaki olyanokat lefektetni, akik - állításuk szerint - nem álmosak. Legszívesebben egy anya ilyenkor ágyba bújna, a pihe-puha párnára hajtaná a fejét, magához ölelné a paplant, lehunyná a szemét, és abban a szent pillanatban csendülne fel kórusban, hogy „ANYA!"

A csemeték már fekszenek, mert megszokták, hogy ez a rend, de amint kapcsolnám le a villanyt egy „jó éjszakát" kíséretében, a kisebb felpattan, kiszalad a folyosóra, aztán gúnyolódva fordul felém. Csalódott képem láttán jót nevet.

- Menj vissza az ágyba! - szólok rá.

- De nem vagyok álmos - morogja, ahogy elhalad mellettem.

- Szomjas vagyok! - A nagyobb az ágy szélére ül. - Kakaót akarok!

- Ilyen későn már nem iszol kakaót. - Igazából ihatna, hiszen a meleg tej elvileg segít az elalvásban. Csak ez a mi családunkban nem igaz, a kakaó meg cukros. A kicsit lefektetem, betakargatom.

- Akkor teát!

- Nincs tea. Ilyenkor már csak vizet szabad inni. - Mélyeket lélegzem, mert kezd felmenni bennem a pumpa, és semmi kedvem üvölteni a gyerekekkel. Legyintek a nagyobb felé, hogy feküdjön vissza.

- Víz, fúj - ölt nyelvet óvodás módjára.

- Én is szomjas vagyok.

Hosszasan fújom ki a levegőt. Kimegyek a konyhába, öntök egy-egy pohár vizet, aztán visszaballagok a gyerekszobába, miközben azt mantrázom: „türelmes vagyok, nem fogok üvölteni".

Egyszerre pattannak fel az ágyból nagy vidáman, megisszák, amit vittem.

- Anya, játszhatunk még? - próbálkozik újra a kisebb.

- Nem. Mars vissza az ágyba. Holnap még ovi van, nekem meg munka.

Nyöszörögve tesznek eleget kérésemnek. Gondosan betakargatom őket, kapnak egy-egy jó éjt puszit. De amint a kezem megközelíti a villanykapcsolót, a nagyobb felül.

- Olvasol nekünk mesét?

- Nagyon késő van. Most már aludjatok. Jó éjt!

- Ki kell mennem a vécére.

- Ó, mondd, hogy csak pisilni kell - sóhajtom könyörgőn.

- Miért, ebben a házban már szarni sem lehet?

Pislogok nagyokat hirtelen, és visszafogom a feltörni készülő nevetést. De apa áruló módon hangosan felröhög a nappaliban (ahelyett, hogy jönne segíteni).

Vannak azok a szituációk, amikor az ember már nem kommentálja a dolgokat. Beletörődök sanyarú sorsomba, hogy még legalább egy órán át őket kell pesztrálnom, és holnap fáradt leszek.