Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Huszonötödik Rész

A vállamra dobtam a táskámat, amiben minden benne volt, ami számomra fontos volt. A telefonom, az irataim, a pénztárcam és az egyebek. Fáradtan néztem a kisebb asztalra, ami az ablak mellett volt beszerelve a falba. Nagyott sóhajtottam és a kulcsaimat is bele dobtam a táskámba.

Landoval azóta se beszéltem, és kicsit furcsának találtam, hogy nem írt rám, és én se írtam neki. Nem akartam rontani a szituáción semmennyire, így örültem, hogy nem szóltunk egymáshoz. Egyébként pedig a kis repülésünk közbe párszor szemeztünk, de nekem nem volt kedvem beszélgetést kezdeményezni, miután megkaptam, hogy 'bolond' vagyok, de jobb is volt így, hisz szerintem Lando se akart volna hozzám szólni.

Bár, rám írt. Egyszer. Hogy köszönjek neki. De nem hinném, hogy van bármilyen kötelességem arra, hogy kötelező legyen a pilótáknak való köszönés. Kellett idő, hogy elrendezzem az érzéseimet és elhatározzam a következő célomat.

– Szia Yuki! – köszöntem a japának, mihelyst beértem az austini pályára. A pilóta boldogan sétált felém zsebre tett kezekkel és pacsizott velem.

– Hogy vagy? Tudtál azóta beszélni Pierre-el? – kérdezte tőlem az alacsonyabb fiú. Megráztam a fejemet és éreztem, ahogyan mellkasom feszesebb lesz az idegességtől. Yukival megbeszéltük, hogy bizony mindketten haragszunk Pierrere, de a francia mégis Yuki egyik legjobb barátja volt és csapattársa egyaránt, így muszáj volt mellette kitartani egy ideig, mivel Pierre következő évben az Alpinenél fog versenyezni.

– Nem, de örülök neki. Jobb is így. – mosolyogtam. Yuki megértően bólintott és elköszönt. Megfordultam, hogy a Mclaren épület felé menjek, ahol már Tom várt engem az ajtó előtt. Pacsiztunk érkezésem során és beindultunk az épületbe.

– Hogy telt a szünet?
– Milyen szünet? – nevettem el magamat. Tom felhúzta az egyik szemöldökét, majd mikor leesett neki, hogy az utolsó napjaimat is japánban töltöttem inkább megse szólalt. Lepakoltam a cuccomat a székemre és levettem a kabátomat magamról, amit aztán felakasztottam a fogasra. Tom mellém ült, majd bekapcsolta az én gépemet és a sajátját is.

...

A szabadedzés elkezdődött. Ilyenkor kevésbé számított a túlságos figyelem, a fegyelmezettség és az idegesség. Ilyenkor kávéztam, sütit ettem vagy más-más dolgozókkal tanácskodtam a többi dolgozón, illetve csapaton. Nem volt valami túl izgis ez a nap. Daniel volt az egyetlen pilóta, akivel szabadedzés előtt váltottam egy pár szót, de vele is arról beszéltünk, hogy mennyire drága minden mostanában, még a saját országunkon kívül is.

A kocsik újra begördültek a garázsba, a többiek pedig leterítették őket. Daniel kimászott a kocsiból és megtörölte az arcát, majd oda sétáltam hozzá, hogy váltsak vele egy pár szót.

– Ügyes voltál, így tovább! – tettem a kezeimet a vállára. Daniel megrezzent a hirtelen érintéstől, de mihelyst leesett neki, hogy csupán csak én vagyok az, egy gyors ölelésbe hívott meg engem.

– Köszi Val! Sokat jelent. – Daniel elnevette magát. Boldogan elment a messzibe, gondolom a barátnőjéhez vagy valaki máshoz. Landora néztem, aki épp most vette le a sisakját és tette le a pultra.

Sokáig néztem őt, s gondolkodtam. Vegyes érzelmeket éreztem, de egyikse volt pozitív. Ám de egész furcsa volt másképp tekinteni a fiúra, aki oly sokszor megbántott már a szavaival. Hiába voltak édes szavai mikor be volt rúgva, ugyanakkor olyan erős, nyers szavai voltak mikor normál állapotban volt, hogy a lelkemig szólt minden egyes szó, amit kiejtett.

Mikor felém tekintett a pilóta, elkaptam a tekintetemet és leültem a helyemre. A fejem nagyon fájt már és gyógyszerem se volt. Az utoljára történt dolgokat nem fogtam fel, miért történt. Bíztam benne, hogy egy emlékfoszlány alapján majd vissza jön egy ok, amiért megbolondultam. De hiába teltek el hónapok az eset óta, semmi se jött vissza és már kezdtem türelmetlen lenni.

– Te engem néztél? – valaki rátámasztotta a kezeit a székem háttáblájára és közelebb hajolt a képernyőhöz. Vettem egy mély levegőt és lassan megfordultam,  bár feleslegesen tettem, hisz Landot feltudtam ismerni az erős parfüme alapján.

– Nem néztelek. – suttogtam. Éreztem, ahogyan az arcom égni kezd a zavarodottságtól és a fiú közelléte miatt. Próbáltam normálisan kezelni a szituációt, és belevésni a fejembe, hogy Lando csupán az ellenségem volt, de ahogyan teltek az órák, egyre jobban tisztultak ki az érzéseim és a döntéseim.

– Én ezt másképp láttam. – tette a kezét a vállamra. Becsuktam a szememet egy pillanatra és kinyitottam.

– Lando, légyszives, vissza mennél dolgozni? Nekem vannak fontosabb dolgaim is, mint hogy veled foglalkozzak. – csattantam fel szárazan. Viszont a fiú nem csinált semmit és maradt egy helyen.

– Van nálam fontosabb dolog? – a billentyűzetem felé nyultam és bekapcsoltam a programozót és gépelni kezdtem. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna a fiú kérdését, már pedig értelmezni is értelmeztem és annyira össze voltam zavarodva a fiú hirtelen változása miatt, hogy nem tudtam másra koncentrálni.

Lando aztán ott hagyott. Annyira zavarban voltam. A fiú, nem szeretett- ő ezt állította és ezt mutatta ki. De ilyenkor pedig a szavai zavarba ejtettek.

Kikellett tartanom a mellett, hogy utálom. Másképp nem tudtam volna megtartanni ezt az állást. Utálom Lando-t. Mostantól mégjobban, mint valaha.

...

Összepakoltam a cuccaimat, és a vállamra dobtam a táskámat. Kikapcsoltam a gépemet és már indultam is volna el, mikor Lando elém állt, meggátolva azt, hogy bármerre mennjek. Hátrébb léptem és felpillantottam rá.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Csak beszélgetni szeretnék.
– Én veled nem akarok beszélgetni. Szóval most elmehetsz. – szemeztem Landoval. Lando meghökkenve tette a kezét a szivére, mintha megbántottam volna őt. Mindaketten tudtuk, hogy ez nem igaz.

– Miért nem szeretnél? Pedig azt hittem, barátok vagyunk. – kérdezte lágyan.

– Nem vagyunk barátok és nem is leszünk. És most engedj, mert szeretnék menni. – sziszegtem. Lando megigazította a baseball sapkáját és megdörzsölte a homlokát.

– Mivan veled?
– Mivan velem?! Mi van veled? Nem te vagy itt a beképzelt fasz a kettőnk közül? Ha nem tudsz rendesen viselkedni, akkor ne is szólj hozzám! – próbáltam elmenni mellette, de elém lépett. A fejembe belehasított a fájdalom. Gondolom a fáradság volt itt az oka és a vízhiány. Mostanában egyre jobban hanyagoltam az egészségemet- ami, nem volt valami jó, de ez volt a választásom.

– Most nem csináltam semmit – értetlenkedett a brit pilóta. Összeráncoltam a homlokomat, majd közelebb húztam magamhoz a táskámat.

– Lando, engem abszolút nem érdekel, hogy te mit csináltál és mit nem. Elszeretnék menni. Szóval, engedj el. – kértem őt meg utoljára. A fiú feladva felsóhajtott és engedte, hogy futólépésekkel hagyjam el az épületett.

Egyszer se néztem hátra. Kinyitottam az üvegajtót és lefordultam, s már ott se voltam. Átmentem a kapun és kisétáltam a parkolóba, ahol a kibérelt kocsim volt. Beültem, elinditottam, s egy utolsó pillantást vetve a pálya felé gyorsan a gázra léptem és elindultam a hotelhez.