𝐕𝐀𝐋𝐄𝐑𝐈𝐄 𝐑Á𝐂𝐙 csupán az elkövetkezendő időt akarta élvezni legjobb barátjával, Alejandro Gondával, mikor esélyt kapott a Forma 1-be mérnöknek lenni. De ez a pálya teli van hepe-hupás utakkal és gondokkal. Szeretettel, utálattal. Valerie mit...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Éreztem a szívverésemet a torkomban, hallottam a dobogásomat a fülemben. Izzadtak a kezeim a kormányt markolva, hiába volt hideg Brazíliában. Általában pont hogy jéghideg voltam, mikor izgatott voltam valamilyen oknál fogva. Viszont most féltem és a félelem csak felidegesített, amitől aztán rendesen bemelegedtem.
A futam, mint általában mindig, egy felvezető körrel kezdődött. Ezt a kört arra használtuk fel, hogy a saját, elért helyünkre beálljunk az autónkkal. Mikor ez megvolt, már csak arra kellett várni, hogy kialadjunak a fények és utána már indulhatott is volna a buli.
Ha nem lettem volna ennyire kiborulva.
A tegnapi történt események után csak idegesebb lettem. Még mindig eszembe jutott egy-két szó, amit Lando mondott nekem. Pierreről már szerintem ne is beszéljünk.
Carlos valahogyan elintézte tegnap, hogy ötödik helyről induljon. Bár csodáltam is, régen vezettem Carlos Ferrari autóját, de azóta sem változott sokat. Ilyen shitboxot hogy találhattak ki? Néha csodáltam, hogy a spanyol még mindig képes volt támogatva maradnia a Ferrari mellett, ha én pilóta lettem volna már rég kiléptem volna.
Nem voltak meg a reflexeim se egyebek a mai naphoz. Legalábbis úgy véltem. Felkészületlenül dobtak engem az arénába- éhes oroszlánok vettek körül és én, mint nyuszi, ott voltam és csak a bajokat okozhattam.
De a fények kialudtak és most kellett mennem. Nem pazarolhattam időt, de a legkevésbé szerettem volna a kormány mögött ülve arra koncentrálni, hogy nehogy meghaljak.
Első kanyar. Második kanyar. Harmadik kanyar. Gyorsítás, DRS, majd időnként lassítás. Elengedés, pillantások hátra és hatodik kanyar. Hetedik kanyar. DRS. És ez újra meg újra.
A szemeim már könnyeztek. Álmos voltam, fáradt. Fájt a hátam, fájtak a lábaim, minden egyes csontom ropogott, ami bennem volt. Úgy éreztem magamat, mint egy nyikorgó ajtó, mint egy kocsi benzin nélkül. Kimerülten, alábecsülve. Binottót ennyire érdekelte a jólétem, semennyit.
Mikor már azt hittem, hogy a Mercedes hátulján kívül semmit se fogok látni, hirtelen Russell, aki eléggé jól tartotta a tempót előttem, megállt, amitől én félálomban elbizonytalanodva elrántottam a kormányt, így kissé letértem a pályáról, de egy gyors mozdulattal vissza is kerültem rá. A visszapillantóból még kipróbáltam szúrni Russell autóját, amiből mást nem láttam, csak füstöt és azt is, hogy neki van csapódva a falnak. A brit nem mozdult.
– Basszus – suttogtam, miközben a salakos talaj miatt, amire időközben letértem az egyenes pályáról, majdnem megálltam. Próbáltam nézni, hátha megmozdul Russell, de a fiú még mindig nem csinált semmit.
– Russell hogy van? Mi történt vele? – kérdeztem idegesen. Reméltem, hogy a mikrofon rossz minősége és a pálya miatt kevésbé lesz egyértelmű, hogy nem Carlos vagyok.
