Lezúg az asztalról a fém tolltartó, a tollak százfele repülnek a szürke padlószőnyegen.
-Istenem - ujjaimba görcs költözik, így kapaszkodok a tarkójába. Félszemmel látom, ahogy a szája mosolyra gördül. Elégedett a reakciómtól, már összeszoktunk annyira, hogy tudja mivel tud az őrületbe kergetni.
Rátenyerelek a papírkötegekre, a tenyerem elcsúszik a szerződéstervezeteken és a gerincemre vágódok.
Hangosan nyögök, a szám kiszárad a kapkodó légvételtől. Ütemesen lök rajtam, mintha egy belső rítuáltánc ritmusát hajszolná egészen a csúcsig. A bőrünk csúszik az izzadságtól, a torkunkból feltörő erélyes és elcsukló nyögések édes szimfóniája minden mást elnyom. Az utcai zajt, a kocsifeljáróra guruló autó moraját...
Észhez tér, az ablak felé tekint, úgy markol a fenekembe, hogy holnapra tuti nyoma marad.
-Megjöttek - beszívja az alsó ajkát, gyorsít a tempón. Sziklaszilárdan elhatározza, hogy nem fogja félbehagyni, amit elkezdtünk.
A következő pillanatban a tenyerét a számra tapasztja, hogy elfojtsa a belőlem kiszakadó sikolyt. Egyszerre élvezünk el.
~ • ~
Se anya, se apa.
Ez az, ami közös bennünk. Már, ami a vér szerinti szülőket illeti.
Tizenhárom éves koromban sütött rám a nap, ugyanis Liza és Gábor akkor fogadtak örökbe. Amikor kiköltöztem az árvaházból már másodszorra találkoztam velük. Féltem.
Kilenc óra húsz perckor végleg elhagytam az árvaház szürke falait, azt éreztem, hogy egy részem itt marad. Emlékezni fogok a szobánk falaira, amikre hagyták hogy zsírkrétával rajzoljunk hóembert, pillangókat, házikót piros tetővel. És, amint kitettem a lábam a bejárati ajtó küszöbén, ténylegesen mögöttem volt múlt. A mai napig úgy gondolom, a múlt valami olyasmi, amit a felnőttek maguk mögött hagynak, bár szerintem csak egy nagy bőröndként cipelik magukkal tovább és egy idő után megfeledkeznek a súlyról. Megtanulnak vele együtt élni.
Vagy valami hasonló.
Azóta eltelt három év, éltem az életem az új családommal, Lizával és Gáborral, valamint a két vérszerinti kislányukkal - akik mellé amúgy nem értem, miért kellettem én is - és azt érezhettem, tartozom valahova. Nem voltam egyedül és nem feltétlen arra gondolok, hogy minden négyzetméterre jut valaki, akibe bele lehet botlani, hogy nincs magánszférám - itt volt. Lizát és Gábort úgy ismertem meg, hogy túltengett bennük a "mentsük meg a világot", meg egyéb peacy elköteleződések. Talán adoptálni is azért adoptáltak a már meglévő két éhes száj mellé, mert úgy érezték, törleszteniük kell.
A kapcsolatuk kiegyensúlyozott, saját házuk van, rendezett udvarral, élre nyírt sövénnyel és rózsabokorral. Mindig van váltó ágynemű, minden nap el van mosogatva, mindennek megvan a maga helye. Kanál, villa, kés - ez a helyes sorrend. Zsebkendő a fehér szekrény bal szélső fiókjában, bors a fűszeres polcon jobb kéz felől.
Aztán magukhoz vették őt is. Aznap, amikor megismertem, amikor először találkoztunk egy érzés költözött a torkomba, mint amikor a pulton hagyott, száraz kenyeret, küszködve, de lenyeli az ember.
~ • ~
Ekkor már két hete érkezett a családhoz, elég züllött és problémás. Az elmondások szerint. A devianciáját betudhatjuk a családi hátterének, vagyis annak, amije pont nincs. Most tizenhét éves, a legutóbbi nevelőcsalád, aki magához vette, nem bírt vele. Nem tudom, miért. Így került vissza a nevelőintézetbe, akinek az egyik nevelője jó barátja Lizáéknak. Így hallottak a nevelőszüleim a történetéről és nem sokat hezitáltak. Magukhoz vették és az volt a vesztem.
Ugyanis azóta a szemeit úgy érzem magamon, mint az anyajegyet, de lehet, csak beképzelem. Nem hiszem, hogy kevésbé néz át rajtam, mint mindenki máson. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne nézzem, ahogy a habzó szivaccsal körkörösen jár a tányéron vagy ahogy a kézfején lefolyik a víz. Olyankor elképzelem, ahogy fürdik, a víz lecsorog a köldökén át a szőrcsíkig, ami háromszögként kezd szétterülni aztán...
Nem.
De!
Szokom nézni, ahogy a nadrág alól kificcen az alsónadrág korca, nem feltétlen direkt. Fogjuk rá, hogy ez a természetes "dobd le a bugyid tőlem" imázsának a része. Lizának és Gábornak mindig köszön, nekem és a lányoknak csak biccent. Nézem és hallgatom, ahogy hátra szívja a taknyát, ami amúgy gusztustalan, de mégis vonz, majd befordul a folyosó végén és egyenesen a szobájába tart.
Abba a tudatba ringatom magam, hogy amikor vannak üres órái két gondolat között, hanyatt veti magát az ágyon, a csupasz falakat bámulja, és rólam fantáziál.
