Most érzi. Érez engem.
Tudja, mire van szükségem. Elkapja a ritmusom, most ismer, ismeri az órát, a testem.
Lenyomja a csípőm.
-Élvezz. Engem - búgja, a szavak ólomsúlyként nehezednek az ágyékomra és lángra gyúlok.
~ • ~
Kezében C.S. Lewistől látom a “Keresztény vagyok” c. könyvet. Az ujjai oltalmazón simulnak a könyvgerincre.
-Mit olvasol? Érdekes? - a nyitott szobaajtó hívogatóan köszönt rám, az utóbbi egy-másfél hónapban közel semmi interakciónk nem akadt, kivéve az “addideasót”, már amikor együtt ettünk.
Felpillant, először azt hiszem, figyelmen kívül hagy, de válaszol. -A fordítás szar, de amúgy jó könyv.
-Nem is gondoltam volna…
-Hogy olvasok? Csak néhány betűt ismerek.
Az ajtófélfának dőlök, a testtartásom abban bízik, hosszabb beszélgetésbe keveredünk. -Azt, hogy hívő vagy.
-Csak mert nincsenek szüleim és füvezek, nem gyakorolhatom szabadon a vallást?
-Nem ezt mondtam, én csak.
-Nincs kedvem veled beszélni - félbeszakít, mint kisgyerek a pitypang szárát, könyörtelenül.
Hallgatok, az egész testem egy jól megformált masszaként marad egy helyben. A lelkem remeg, fel nem tudom fogni, miért. Az agyam egyik hátsó része érthetetlenül viszket, egy kérdés motoszkál bennem és ki akar fakadni belőlem, mint a vízhólyag. Fájdalommentesen. -Mi lett azzal, ami köztünk volt?
Elcsuklott volna a hangom?
-Nem volt köztünk semmi.
A hangszíne. Rideg. Semmitmondó.
Valóban melegedne az arcom? Mint mikor gyerekként a radiátor mellé táboroztam és csak az egyik oldalamat érte meleg.
-Gábor asztalán úgy dugtál, mintha az életed múlna rajta, szóval nekem ne próbáld meg beadni, hogy semmi nem volt köztünk - elnevetem magam.
-Istenem, ezt a hisztit -puffan a könyv. Letette.
-Én hisztizek?
-Igen, te.
-A faszt. Az a bajod, hogy összejárok Zolival.
Ülésbe pattan az ágyon. -Azzal kúrsz, akivel akarsz. Leszarom -újra felcsapja a könyvet.
-Féltékeny vagy?
-Most mondtam, hogy nem érdekel.
-Akkor?
-Mit akkor? Hagyjál már a faszba.
-Öntelt fasz. Az vagy.
-Akadj már le a témáról.
Itt úgy érzem, meg fog szakadni a beszélgetést, akár csak az a cérna, amikre gyerekkoromban színes gyöngyöket fűztem. A szoba küszöbéne most céltalan testként definiálom magam. Mintha lökne ki magából az univerzum. - Nem gondolkodtál el azon, hogy többet érdemelsz? Vagy, hogy ez nem is Te vagy?
A kérdés pofonszerűen ért, a hangulat és beszédmodor váltás meglep.
-Hagyjuk már ezt a szarságot. Csak te fektethetsz meg számtalan lányt? Én nem fekhetek le megannyi fiúval? Csak mert nem fasz van a lábam között, már bűn, ha nem mindegyikkel járok? Ha ti élvezitek a szexet, az kurva menő, de ha egy lány teszi, már ribanc. Én döntök arról kivel akarok lefeküdni. És ne akard megmondani, milyen vagyok vagy milyennek kellene lennem.
-Csúnyán beszélsz mostanában.
Percek óta nem lapozott a könyvben, nem foglalkoztatja egyik sor sem.
-Azt meg pláne ne akard megmondani, hogyan beszéljek.
-Csak annyit mondtam, csúnyán beszélsz. Egy észrevételt tettem.
-Szarok az észrevételedre. Úgy beszélek, ahogy akarok.
Teljesen kikelek magamból. Mintha az agyam mindeddig csápokkal tapadt volna a szilárd talajhoz, most azonban nem talál fogást, csak lebeg. Nem vagyok racionális. Bennem zúg a düh és a harag.
-Egyértelműen. A felnőttkor küszöbén állsz.
-Fogalmam sincs, mi bajod van velem és ez felbasz agyilag.
-Csúnya szó.
-Kurvára nem érdekel. Azt mondok, amit akarok. Szóval?
-Igen?
-Miért?
-Mit miért? -összecsapja a könyvet és rám néz. A tekintete szigonyként fúródik a létembe. Húsbavájó, szinte maradandó károsodásként élem meg. - Meg mit érdekel?
-Mert. Csak. Volt, most meg nincs.
Néz. Méreget, mint szobrász az agyag tömböt, amihez még nem kötődik, ami még lehet bármi. Formálható. -Nem való neked a nyitott kapcsolat, azt most mondom.
-Akkor nyitott kapcsolatban voltunk?
-Nem, kavartunk. Csak jelzem, hogy nem neked való, mert követelőzöl.
- Nem követelőzöm, csak magyarázatot kérek. Ez emberi szükséglet.
Megvonja a vállát. -Nekem nem. Nem kérsz belőlem, oké. Nem firtatom, nem akarom tudni, miért.
-Pedig lehet, az segítene kialakítani kapcsolatot másokkal.
-Tökéletesen megy így is. Csukd be magad után az ajtót - elnyúl ismét az ágyán és megadja a lehetőségét annak, hogy beszippantsa a könyv.
Háborgok, mint egy tenger, az érzések ide-oda taszajtanak, mint felkerekedett hullám a hullát. Nincs önálló akarat, csak sodródás.
Levegőre van szükségem.
Gyorsan írom a kérdést neki, a telefonom hamar pittyen. Egy óra múlva a Holtodiglan kávézóban találkozunk.
Beletemeti arcát filigrán kezeibe. Apró göndör fürtjei ki-kikandikálnak az ujjpercek közül.
Kiszakad belőle egy sóhaj. -Kiidegelnek, érted? Mármint tökre örülök hogy ennyire szivükön viselik a továbbtanulásomat, de ez már sok.
Edina rá se hederít a pincér fiúra, aki különös figyelemmel teszi elé a latte macchiatoját.
-Én még mindig nem döntöttem el, mire jelentkezek.
-Végülis van még időd - bele mártogatja a kávéhabba a kekszét.
Nézem a fehér csészét, tetszik a formája. -Nem szabadna tizenhét évesekre olyan döntéseket bízni, ami kihat az egész életükre. Semmit sem tudunk, sem magunkról, sem a világ működéséről. Azt se tudom, holnap mit veszek fel, nem hogy negyven éven át mit akarok csinálni.
-Van, hogy azon gondolkodom, hogy azokat a makett hajókat, hogy teszik be azokba az üvegekbe, azon a pici szájon.
-Azt érzem, hogy jelenleg nem tudok érett döntést hozni.
És akkor nyomban eszembe jut Zolival az ágyon, a konyhában, Somával Gábor irodájában, szintén a konyhában. Csupa éretlen, ösztön hajtott cselekvések.
-Egy szalámis szendvicset nevelgetek a táskámban két hónapja. Lassan magától kimászik. Ez nem felelősségteljes gondolkodásra vall. Pazarlom az ételt.
-Valahol meg éheznek.
-A többiek vajon honnan tudják? Hogy mivel akarnak egész életükben foglalkozni.
-Szerintem nem tudják, csak nagyon elhiszik, hogy működni fog, amit kigondoltak nekik vagy maguknak.
Rövidesen lezárjuk a személyes továbbtanulási krízis beszámolót, a kávé jóleső, a pincérfiú kitartó, én Zolira gondolok két féligunt gondolat között. Aztán Edina ráérez és rákérdez a fiúkra, én terelek és visszadobom a labdát.
-Pasi mentesen.
-Legutóbb is ezt mondtad.
Felemeli az ujját. -De most így is van. Nincs szükségem kételyes fiúkra, akik ide is, oda is húznak.
Soma óta kacérabb fantáziámra lettem figyelmes, a Zolival való kapcsolatom óta pedig egyenesen kiugrott az erkölcsi mutatóm, hiszen lelkiismeretet eltaposva szexelek vele és egyelőre nem ébredtem bűntudatra, mert tisztában vagyok azzal, hogy Bea is félrejár. Máshol keresi meg azt, amit én adok meg Zolinak. Szexet. Talán egynéhány hallgató beszélgetést, véleményt egy filmről, elejtett hogyvagyot. -Tudom, hogy mocskos dolog ilyet mondani, de azért egy tanárral…izgalmas volt, nem?
Anélkül, hogy bármit is mondana, abból, ahogy rám néz a kávéja felett, magamtól is tudom a választ.
Pontosan tudja, mikor akad titkolnivalóm és addig csűri csavarja, míg ki nem bököm.
-Kamukamu. Nem kamu. Te nem kamuzol. Mihogy?! -kezem után kap, megszorítja, elfojtottan sikongat. Nem hisz magának. Nekem sem. - Nem is meséltél.
-Minek meséljem?
-Dominik után nagyon meg voltál rogyva. Azt nem gondoltam, hogy egyedül fogsz megöregedni, mert hát… -végugmutat rajtam. -, de hosszú évek önmegtartóztatásával számoltam. De ez..
-Magamat is megleptem -csikar egy apró örvényszerű érzés a mellkasom közepén. Motoszkál, ficereg hallom, hogy van. - Tudom, nem nézted volna ki belőlem és hogy megváltoztam.
Most először, hogy más előtt kellett számot tennem az érzéseimről, rám tört a bűntudat, a szégyen, a megbánás.
-Jogod van a változáshoz.
-Jó, de…
Ismét annak a megtört, megbántható lánynak érzem magam, mint Dominik mellett és a szakítás után. Sehol a tartás, a büszke lét. Összezsugorodok egészen apróra.
-Szerintem inkább most próbálj ki olyan dolgokat, amiket megbánsz, minthogy sok évvel később kapuzárási pánik törjön rád.
Elmondom a teljes sztorit. Nem mondom. Elmondom. Nem. Jó, elmondom.
Nagy levegő.
-Azt hiszem, viszonyom van valakivel. Pontosabban valakikkel. És kicsit tanácstalan vagyok.
-Szopatsz.
-Inkább ők engem. Viccelek. Vagyis -zavartan húzogatom a fülcimpám, mint a nyers tésztát.
Egy húzóra lehúzza a kávéját. -Ennel valami erősebb kellene. Koffeinsokkom lesz -nekifeszül a székének. - De hogy történt? Ki se mozdulsz kvázi. Kik azok? Ismerem őket? Sulistársak?
-Nem ismered őket. Nem sulistársak. Nehezen lehetnének azok, vagy legalábbis az egyik.
Résnyire húzza össze a szemeit. -Titokzatos vagy - állapítja meg.
A körmöm melletti bőrt piszkálom és érzékelem magamon, zavarban vagyok. -Nem tudok konkrétumokat mondani, mert minden kusza és zavaros és semmi sem egyértelmű. Csak sodródom, mert nem tudom, mit akarok. Azt tudom, mit nem akarok.
-És mit nem akarsz?
-Az egyikkel megválni a szextől. Izgalmas. A másikkal meg lemondani a macska-egér játékról. Mi az?
-Furcsa tőled ilyet hallani. Kik azok?
Elharapom a nyelvem. -Nem akarom egyelőre elárulni.
-Akkor legyen Feri és Lajos.
-Jó. Lajos tizennyolc éves, barna hajú, szextitán. Feri…harminchárom éves, szoftverfejlesztő - a csigolyáimon feszültség zubog végig és szétsugárzik a testemen. Félek a véleményétől.
-Tizenhat év. Nem túl öreg hozzád?
-Eddig nem tűnt annak.
-Mit akar tőled? Mármint ez nem személyeskedés, csak hát a korkülönbség miatt lehetnek eltérő vélemények. Szórakozásról, barátokról, jövőről.
-Azt mondta, jó velem - kijelentésemet olyan lerombolhatónak gondolom, mint egy kártyavárat. Jön egy erősebb érv, egy vele egykorú nő és huss.
-De ő többet akar vagy csak…
-Vagy csak dugni? Valószínű. Felesége van.
Nem fog velem gyereket tervezni és házat venni.
Beszívja az ajkát. -Belenyúltál a méhkasba.
-Sosem gondoltam volna, hogy házasságtörő leszek.
-Nem muszáj annak lenned.
Megváltozik a hangulata, feszeng, izgága, mintha a ruha alatt viszketne a bőre. Nem tetszik a helyzet, nem tetszik neki, hogy egy házasságtörésben én vagyok a szerető.
-Azért nincs bűntudatom, mert a felesége is csalja őt.
Az arckifejezése megmart, de nem annyira, hogy valóban elgondolkodjak azon, ne folytassam a viszonyom Zolival.
~ • ~
Már több mint egy hete nem találkoztunk, Bea furcsa mód nem maradt ki hétvégente barátnős wellness hétvégére hivatkozva, így felaprózodtak a lehetőségeink.
Pont emiatt nem vagyok számonkérhető, amiért már nagyon várom az újratalálkozást.
Ha felteszem magamnak a kérdést, miért, nem olyan válaszokhoz kapok, hogy hiányzik a nevetése, az a bejárt útvonal, ahogy a fülemtől a kulcscsonthoz ér vagy ahogy a napom felől érdeklődik. Az csábít, az az egész kozmosz, ami a társaságában ér, attól a ténytől, hogy nem lenne szabad ezt csinálnunk.
Nem lenne szabad puhán csókolni a nyakamon a bőrt szabad felület után kutatva, közben ujjával a bugyim csipke betétjét simogatni a vénuszdombomnál. Nem lenne szabad lejjebb kacérkodnia, hogy a duzzadó pontnál a lüktetésembe kapaszkodva ritmust diktáljon. Simogasson, nyomjon, majd alig érintsen. Nem lenne szabad a nedvesség oltárán arra szólítani, hogy kérjem, hogy halljon, hogy akarjam. Akarjam a kitöltést, a lüktetésbe fúló benyomulást, ahogy ujjal szelidít, megzaboláz, megőrjít.
Most érzi. Érez engem.
Tudja, mire van szükségem. Elkapja a ritmusom, most ismer, ismeri az órát, a testem.
Lenyomja a csípőm.
-Élvezz. Engem - búgja, a szavak ólomsúlyként nehezednek az ágyékomra és lángra gyúlok. Fokozza. Emelkedek.
Nem enged.
Közeledek.
Fogva tart.
Lassít.
Nem repülhetek.
Vergődök.
Akarom.
Hadd szálljak.
Nyögök.
Kérem.
Könyörgök.
Elenged.
Kigyúlok.
Ha tetszett a fejezet, hagyjatok itt egy kommentet, jól esik a visszajelzés. 💗
