Nehezen aludtam el tegnap este, folyamatosan lejátszottam magamban azt, ahogy Soma rajtakapott a szobájában. Kínos volt, az arcom még percekkel utána is tüzelt, csak forgolódtam az ágyban.
Másnap reggel a fagyizópult mögötti egésznapos ácsorgástól zsibong a térdem, a talpamba időszerű nyilallás érkezik és a sor nem fogy, a műmosoly pedig marad.
Egy nálam idősebb, cingár, csontos vállú srác libben elém.
-Egy gombóc vaníliát és puncsot kérek
Mosolyogj - mantrázom magamban.
Fogom a kanalat, vízzel átmosom és a kimért adagot kanalazom a sima tölcsérbe.
-Lehetne esetleg édesbe?
Mély levegő.
-Ha kifizeted ezt a nápolyi tölcsért, akkor áttehetem egy másikba.
Feltolja a homlokába a napszemüvegét, szeméből süt a fogyasztói értetlenség. -Miért fizetném ki? Nem eszem meg.
-De későn szóltál és már belekanalaztam a gombócot.
-Nem fizetem ki.
-Akkor nem adhatom édes tölcsérben.
Ilyen egyszerű. Teszem hozzá, persze csak magamban. Ezután még egy ideig elpingpongozunk a szavakkal, igyekszem érthetően, jól artikuláltan lekommunikálni, hogy ez a szabály és nem bírálhatom felül minden egyes vevőnél. A szituáció előre jósolt kimenetele annyira kihozza a sodrából a srácot, hogy rám legyint és faképnél hagy. Nézem, ahogy idétlen járásában rugózva elsétál a fagyizótól. Fogom az egy gombóc vanília fagyit és a kukába dobom. Nagyot sóhajtok, az égbolton egyetlen árva felhő sem úszik, olyan mint egy nagy kék takaró.
Még két óra van a munkaidőből, amikor a felettesem mellém lép. -Menj, levegőzz egyet, addig átveszem.
Kisétálok a fagyizó mellé, hátamat a falnak vetem és málnaszörppel ízesített limonádéba kortyolok. Amikor elvállaltam ezt a melót, jó ötletnek tűnt, különösen örültem neki, sőt most is örülök, mert lesz félretett pénzem, nem leszek teljesen kiszolgáltatva. Viszont most legszívesebben hazamennék.
Az arcomról folyik le a víz, a kontyom szétcsúszott és ahogy mozgatom a cipőben a lábujjaim érzem, ahogy zsibbad a talpam.
Emlékszem, az első nyárra, amikor még csak barátkoztam a környékkel, az új családommal és elöntöttek az emlékek, ahogy a konyhát a víz, ha csőtörés van.
Gáborra nézek, aki biztatóan mosolyog le rám, pontosan úgy, ahogy a nap süt minden egyes utcára. -Hány gombóc fagyit kérsz?
-Többet is lehet? - megadóan bólint, amitől megindul a fantáziám, az árvaházban két különböző íz csak a szülinaposoknak volt megengedve. Nekem ma nincs szülinapom . - Akkor csokis keksz és vanília.
-Édes tölcsér, szirup? Olyan színes cukorka?
Megrázom a fejem, mert már ennyitől is madarat lehetne velem fogatni.
A kis fagyisbódét már magunk mögött hagyva sétálunk a fasor alatti árnyékban. Már nem arra a kis hangra gondolok, aki azzal zaklat, hogy az emberek tudják, hogy nem vagyok Gábor lánya, hogy nem ehhez a családhoz tartozom.
Gábor szórakozott hangja rángat a valóságba. -Mikor ideköltöztünk végig kóstoltam az egész kínálatot. Nagyon szeretem a fagyit.
-És van kedvenced?
-Túlságosan szeretem a fagyit ahhoz, hogy csak egynél horgonyozzak le.
Összevonom a szemöldököm. -És Liza?
-Liza derítő kivétel.
-És nem fagyi.
A hangszíne könnyed, roppanós, mint a frissen sült ropi, hallom, ahogy mosolyog és nem tudom, ez megnyugtat. -Nem, nem fagyi - némán baktatunk, a beton ontja ki magából a meleg levegőt, figyelem, ahogy a lombkoronákon olykor átjutó napfény élénk sárga foltként folyik szét a cipőm orrán. - Idővel, ha szeretnél - felé pillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetem. -, beszélgethetünk az ottani életedről, az emlékeidről, élményeidről.
Ottani. Mintha az az életem egy egészen másik univerzumban zajlott volna, mintha az az énem nem én lennék, nem lenne idebent ebben a parányi mellkasban egy érzés, hogy lehet, sosem fogok közéjük tartozni, hogy mindig ki fog vetni egy gondolat, mint idegen anyagot a test.
Csak bólintok.
-Szívesen meghallgatlak, nem mondok tanácsot, csak hallgatok.
Számolom, hány emberrel találkozunk míg a csokis keksz ízt a vanília veszi át, közben pedig az árvaházi emlékek úgy pörögnek le bennem, mint a kártyalapok, amikor keverik.
Beleharapok a tölcsérbe. -Minden pénteken kaptunk kakaót. Nagyon finom kakaót főztek. Sutyiban mindig kaptam bele tejszínhabot, de gyorsan meg kellett innom, mert a többiek nem láthatták. A konyhás néni adta, kedvelt. Mindig segítettem neki elpakolni, de nem a tejszínhab miatt. Egy darabig nem is akartam elfogadni a tejszínhabot, mert nem tartottam helyesnek, meg nem is akartam, hogy megverjenek miatta. Aztán azt mondta, hogy ez a fizettségem, megdolgoztam érte. Utána már elfogadtam - hadartam majd ismét bezárkóztam, mint egy apró szekrény, ami belül sötét, de az alján lapulhat pár jó dolog.
