- Semmi sem érdekel, azonkívül, hogy a bugyidba másszak - mutatóujjával félrehajtja az alsóneműt és ott érint, ahol a legnedvesebb vagyok. - Téged ez nem zavar? - nyögi a fülem mögötti bőrbe súgva, két csók között.
-Abszolúte nem - marok a lapockájába és a körmöm erősebben a húsába mélyesztem a pólón keresztül.
Egy pillanatra megüti a fülem a kintről hallatszódó beszélgetés moraja. -És, ha valaki bejön?
-Na az meg engem nem zavar.
Merse és Huba, Lizáék két vér szerinti gyermeke a nagyszülőknél vannak a hétvégén, így a szülők megragadták az alkalmat és áthívtak pár jó barátot italozással felöntött baráti beszélgetésre, s mivel ezen a hétvégén én sem dolgozom, jobb programom pedig nem volt, csatlakoztam.
A nagy pakolászásban Liza kezéből kicsúszott egy tányér, annak a darabjait takarítom el, amikor Zoli, Lizáék egyik közös barátja libben be a helyiségbe. Harmincas éveinek elejét tapossa, amikor mosolyog az arca mindkét oldalán apró nevető gödröcskék mélyülnek el, általános öltözködési stílusa a csíkos ingből és szövetnadrágból tevődik össze.
-Rég találkoztunk - belekortyol a sörébe, ám a mindig vidám kisugárzás most borús, mint mikor a vízfestéknél két összeférhetetlen szín mosódik össze. Zavaros, disszonáns, bántja a szemet.
-Pontosan egy éve, ugyanekkor - elmosolyodom, fél szemmel felé pillantok. A testtartás hanyag, jobban mondva inkább fáradt, mint mikor a tető enged az időnek és megrogyik.
-Ritkán járunk errefelé.
A baráti társaságból sok jó emberrel találkoztam, voltak olyan fazonok is, akik kevésbé tettek rám mély benyomást és akadtak olyan egyedek is, akik előszeretettel vívták ki az antipátiám. Viszont Zolival jókat tudtunk csendben ülni egymás társaságában a legnagyobb egyetértésben. Ez van, amikor két introvertált egymásra talál.
-Jöhetnétek gyakrabban is - kiöntöm a tányér szilánkjait a kukába.
A szája széle megrándul, ahogy a szárítókötél, mikor veréb száll rá. -Mizu a fiúkkal?
Megvonom a vállam. -Sehol kilátásban egy Jane Austen romantizált karakter, aki ágyba reggelit hoz és emlékszik a születésnapomra.
-Azért ismerkedsz?
Fintorgok. Az annak számít, hogy afelé a fiú felé táplálok szexuális vágyakat, aki papíron voltaképp a féltestvérem, de amúgy semmilyen körülmények között nincs közünk egymáshoz? Pusztán annyi, hogy az árvaházi gyerek bazáron ugyanaz a szülői pár licitált ránk. -Nem igazán.
-Éld ki magad, éld meg a pillanatokat és a megfelelő időben szembejön majd veled az igazi.
-Az egyik - a tekintete egyidejűleg érdeklődő és furcsáló. - Az embernek szerintem lehet több igazi társa is az életben, akivel hasonlóan olyan jól ki tud jönni - fejtem ki az elméletem, hümmög rá, de nem lekicsinylően, hanem inkább pozitívan meglepettséggel.
-Ezen eddig nem gondolkodtam.
-Zoli, sört? - Gábor közbekérdezése kizökkenti.
-Van, köszi.
-Nem jöttök ki?
Egymásra pillantunk, majd kettőnk helyett válaszol:
-Mindjárt - Gábor kisasszézik az udvarra, ránk ismét csend telepszik, végül megtöri a a hallgatást. - Nem lenne szabad ennyire reálisan látnod a szerelmet. A szőke hercegben kellene hinned, fehér lovon, aki felmászik az ereszcsatornán.
-Aki nem hazudik, aki hűséges és aki nem hátrál meg az első adandó problémánál? - megvonom a vállamat.- Rá voltam kényszerítve, hogy reálisan lássam a világot. Hogy megesik, hogy neked nem jut a figyelemből, hogy nincs saját ágyad, nincs kedvenc plüss játékod, ami csak tiéd, hogy olykor kérdezhetsz, de nem kapsz választ, mert egy vagy a sok közül és nem valakinek az egyetlen.
A Zolival váltott pár szó után ismét arra a konklúzióra jutok, hogy a gyerekkorom nem volt átlagos és a gondolkodásom megacélozott jellege abból fakad, hogy sokszor kellett lemondanom és beletörődnöm helyzetbe.
Egy velős téma kellős közepénél csatlakozunk be a beszélgetésbe. Bea -Zoli párja-, a baráti társaság harsány személyisége, az extrovertált beállítottságú szócső jól artikuláltan és teátrális mozdulatokkal folytatjaa a munkahelyi beszámolóját. -Mondtam is a főnöknek, hogy olyan gyógytornászt keressen, akinél keveset kell mozogni.
-Pontosabban, ahol ő mozog keveset, a gyógytornász meg annál többet - mondja Gábor, Liza megsimítja a vállát.
Összekacagnak Beával.
Zoli kezdeti feszengése - amit nem mellesleg nem értek, miért van-, feloldódik és témát vált. -Samu, merre van?
-Szólt, hogy kicsit késik, de ha minden igaz, hamarosan befut.
Bea a gin tonicot kavargatja, feltolja homlokára a napszemüvegét. -Még mindig nem bántátok meg?
Liza és Gábor összenéz, nem kellett körvonalazni a kérdés tárgyát, mindannyian tudtuk, mire gondol, pontosabban, kire gondol. Hosszú hónapokig saját magamnak is feltettem újra és újra ezt a kérdést, hogy vajon akad-e olyan pillanat egy nehezebb hétköznapon, amikor visszacsinálnák az egészet, a szobát visszarendeznék olyanra, amilyen akkor volt, mielőtt beköltöztem és folytatnák az életüket Mersével és Hubával úgy, hogy én nem vagyok. Két vérszerinti gyermek, négytagú család, tökéletes harmónia.
-Nem, Bea. Szeretjük Samut, az összes gyerekünket egytől-egyig szeretjük - magamon érzem Liza kék tekintetét anélkül, hogy ránéznék. Olykor az az érzésem támad, hogy úgy is ismeri a belső vívódásaimat, hogy referálnék róluk.
Mit számít, hogy két adoptált gyerekből az egyik fültanúja a beszélgetésnek, Bea tovább firtatja a gondolatmenetét. -Nagyon szeretlek titeket - leteszi az üvegpoharat az asztalra. -, ezt jól tudjátok, de fura ez nekem. Akkor is fura volt, hogy hogyan tudjátok egy idegen ember gyerekét felnevelni.
-Szerettünk volna otthont adni nekik. Megtehettük, akkor miért ne?
-De nem ti vagytok a nagybetűs szeretet szolgálat, legalábbis nem kaptok érte kitüntetést vagy ilyesmi - kacag, de a nevetése sípoló játék hangjára emlékeztet. Kénytelen-kelletlen fészkalódok, megfordul a fejemben, hogy felállok az asztaltól és magukra hagyom őket a diskurzusban, de az túlságosan teátrálisra sikeredne.
Zolit feszélyezi Bea érzéketlen felkérdezése, a hanghordozása távolságtartó, mikor megszólal. -Mindig is jellemző volt rájuk az önzetlenség.
-És mire mennek vele? Az életben maradáshoz konzisztensnek kell maradni, mindennek megvan az ára.
-Abban biztos vagyok- horkan fel, Bea nyomban veszi a lapot és pontosan tudja, Zoli mire céloz, de nekünk Lizáékkal halvány lila gőzünk sincs. Egy szempillantás leforgása alatt a beszélgetés kívülállóivá válunk.
