A mellem fel-le hullámzik, akárcsak a Balaton vize. Állom a tekintetét, ami úgy vésődik az enyémbe, mint vajba a forró kés. Egy tapodtat sem mozdulok, mintha a sarkamat a padlóhoz szögezték volna, mintha az erő, a szabad akara elpárolgott volna belőlem. A sarokba szorított áldozat érzésével csak arra tudok koncentrálni, amit a kezével tesz. Amit a kezével készül tenni. Mutatóujjával elindul délre, majd egy pontnál - aminek az érintésével az izmok összerándulnak, majd elernyednek és ezt egyre gyorsabban és magasabb feszültségen, mígnem… - megtorpan. Az ajkamon kiszakad egy halk, de annál kérlelőbb sóhaj, ami sok költőt megihlet és álmatlan éjszakákon sóvárgásra hív.
Dominikkal sosem éreztem még csak ehhez foghatót sem és mindvégig azt hittem, velem van a baj, én nem működök jól. Nálam nem válik be az, ami mindenki másnál, igen. Legalább is ő sziklaszilárdan erősködött, hogy másnál is így csinálta, és elélvezett a csaj. Na bumm, én pedig nem hoztam a papírformát.
A sóhajom hallatára megdermed, azt képzelem, hogy ez őt is felizgatja és felajzott állapotában képtelen lesz következetes és megfontolt maradni. Kibillen a macska-egér játékból és itt helyben mutat nekem olyat, amit eddig csak filmekben láttam. De csak egy pillanat erejéig hagyja, hogy az az elsöprő, megbénító érzés -ami engem is- hatalmába kerítse, megfékezi a késztetést, hogy a bugyimba nyúlva kitapogassa a legselymesebb részem és ujjával a szirmokhoz hasonlítható válaszfalak közé csusszanjon.
Azon kapom rajta, hogy ujjal felfelé tart, bennem pedig a csalódottság úgy oldódik fel, mint langyos tejben a cukor. A bal mellem felé kanyarodik, megcsípi a bimbót, ahogy a paplan csücskét szokás, aztán a kulcscsonton át az államnál állapodik meg. Két ujja közé csípi az állcsúcsom, a mozdulat kissé durva, de lebilincselő.
-Legközelebb, amikor ebbe a szobába teszed be a lábad, meztelenre vetkőztetlek.
Az arcomat kutatja, merevedő hímtagja a combomnak feszül, egy más helyzetben, más valakivel obszcén provokációként élném meg, de itt és most és vele, csak a szexre tudok gondolni. Lehet, nem véletlenül. Arra tudok csak gondolni, hogy lehámozza rólam a nadrágot, a bugyit és a nyelvét ott érzem, ahol az előbb a keze járt….
Megköszörülöm a torkom, alig találom a saját hangom. -Ezt vegyem fenyegetésnek?
-Vedd készpénznek. Nem fogom magam türtőztetni, nem foglak megkérdezni, nem fog érdekelni, hogy szereted, csak megduglak - a fenekembe markolva az ágyékához nyom.
-Nem gondolod etikátlannak?
-Ha téged ez érdekelne, most nem lennél itt - különös fény csillan a szemében, aztán a keze becsúszik a bugyimba, egyenes oda tartva. Ismét. - Nem sóhajtoznál ilyen vágyakozva, mikor ezt teszem… - ott érint és közben tesz egy megállapítást: -Kurva nedves vagy. Hű..
Felizgat, hogy nem kertel, csak kimondja, amit gondol, őszintén. Bár sanszos, hogy hosszútávon nem tudnám tolerálni, de itt és most csak a testiség számított.
Eddig csak kívül barangolt, viszont érzem a mozdulatain, hogy többet akar. Ahogy előrenyomakodik, majd visszább húzódik, szinte fal az ujjaival... - Sőt, ha engem kérdezel, még élvezed is a szitut - nyögi, a hangja mélyebb, ércesebb.
-Miért, te nem?
Felhagy azzal, amit éppen csinál, el akarja húzni a kezét, talán dacból, de utána nyúlok és visszavezetem oda, ahol a legjobban ácsingózok utána. Most már ketten kényesztetünk odalent. Én irányítok, képtelen felülkerekedni rajtam, a tekintetem alatt eltörpül, megsemmisül eddig fölénye. Ez megrémiszti, valahol élvezi, hogy kezemben a kontroll, hogy ezúttal ő kényszerül térdre.
Felnyög.
-Állíts meg, ha nem akarod.
Felmordul, küzd önmagával, végül kitépi a kezét a kezemből. Két karomba kapaszkodva ujjai a bőrömbe fúródnak, úgy kapkod a levegő után, mintha víz alól jött volna fel.
Elenged, majd tesz tőlem két lépést. Egy pillanat alatt felőrli azt a közelséget és intimitást, amiben voltunk, és az ágyához menve, nekem háttal állva vár.
Arra vár, hogy elhagyjam a szobát.
Egyik délután Lizát a konyhában találom, épp kenyeret vajaz, amikor betoppanok. Célirányosan a teafilteres doboz felé tartok, mintha eleve azért indultam volna, pedig csak Lizával szeretnék váltani pár szót. -Kérdezhetek valamit? - neki háttal, bőszen túrom a teafiltereket.
-Hogyne.
-Volt már olyan veled, hogy nem tudtad, mit is szeretnél igazán? Vagy, hogy, amit igazán szerettél volna, az olyan dolog, amiről nem gondoltad volna, hogy vágyni fogsz rá?
-Persze, túl sokszor is.
Ekkor megfordulok, kontyba fogott haján nyomokban a túlhajszolás jelentkezik, kósza tincsek szabadultak ki a szoros fogásból. -Komolyan?
-Persze -paprikát szelve folytatja. - Rengetegszer voltam bizonytalan, nem tudtam, ki vagyok vagy kivé szeretnék válni. Nagyon sok mindent kipróbáltam, olyat is, amit nem kellett volna- kínosan elhúzza a száját, de mögötte mosolyog.
Mellé telepedek a konyhapultnál, nézem, ahogy egyenletesen karikázza a paprikát, az uborkát. -És bánod?
-Nem.
-Hogyhogy?
-Nem bánom, mert, ha nem próbáltam volna ki, nem tudnám, hogy az nem az én világom, hogy én nem tartozom oda - kicsit felém dőlve, mintha titkot súgna meg, folytatja. - Talán hihetetlen, de Gáborral úgy jöttem össze, hogy még jártam valakivel - arra számít, hogy megbotránkozok vagy ítélkezek, de ismerem már őket annyira, hogy tudjam, minden cselekedetüknek megvan a nyomós oka. - Megvetsz emiatt?
-Nem, dehogy.
-Az emberek olykor hoznak rossz döntéseket, ami nem baj. Ha tanulnak belőle és legközelebb már másképp csinálják.
Elveszek egy paprikát, hangosat roppan, ahogy elharapom. -Te sokszor hibáztál?
Megrázza a fejét, lágyan felkacag, ami úgy csordogál a torkán, mint kanálról az akácméz. -Nem eleget. Az, hogy a hibából tanul az ember, szerintem igaz. Minél többet hibázol, annál többet tudsz magadról - egy pillanatig kezét a kezemre simítja, majd el is húzódik. - és minél többet tudsz magadról, annál kevesebbet hibázol.
-Ez eléggé…
-Paradoxon, igen - vágja rá. - Miért kérdezted amúgy?
Már a konyhabejáróból fordulok vissza. -Ööö, láttam egy filmet és elgondolkodtatott.
-Mi volt a címe?
-Már nem emlékszem.
Látványos gondolkodást mutat, ráncolja a homlokát. -Érdekes cím, bár lehet, nem a legjobb választás.
Elmosolyodom, mert ő pontosan tudja, hogy nem szeretném ennél jobban beavatni, ő pedig úgy tesz, mintha ez fel sem tűnne neki. Tiszteletben tartja a döntésem és ezt értékelem. -Köszi, Liza.
-Szívesen, Lia.
