Gyűlöllek (befejezett)

5

Június 25.

Ötödik napja, hogy itt vagyunk Horvátországban. Az elmúlt napok alatt Dávid annyira kiborított, hogy azt hittem felrobban a fejem. Az időm nagy részét Márkkal és a barátaival töltöttem, éjszakánként pedig Rebekával beszéltük át az egész napunkat.

Ebben a percben pedig a tükör előtt forgolódok, mert sehogy se bírom felhúzni a ruhám hátulján levő cipzárt.

- Nem igaz már- kiáltottam fel, majd idegesen dobbantottam egyet

- Anyukád azt mondta ne dühöngj- nyitott be az ajtón Dávid

- Már csak te hiányoztál- forgattam meg a szemeimet

- Igazán kedves fogadtatás ez a részedről Szörnyella- ezt meghallva vigyorral az arcomon megfordultam

- Vagy kimész most a szobámból, vagy én teszlek ki téged innen, de abban nem lesz köszönet- rivaltam rá, ám ő megse mozdult. Mintha hozzá se beszélnék. Csak állt az ajtóban és nézett.- Mivan?- kérdeztem meg karbatett kézzel

- Mi lenne?- kérdezte meg szemembe nézve- Mindenki rád vár, úgyhogy igyekezz- fordult volna meg, ám én utána szóltam

- Fel küldöd anyut légyszi?- szólaltam meg halkan

- Hogy mondod?- kezdett el vigyorogni

- Oh, pontosan jól hallottad- húztam össze szemeimet, majd visszafordulva a tükör felé, ugyanúgy ráncigálni kezdtem magamon a már ellenségemmé vált cipzárt, mire hallottam, hogy elnevette magát

- Várj, majd én- jött mögém, majd hajamat félre söpörve felhúzta azt- Kész is van- nézett szemeimbe a tükrön keresztül. Szemeibe nézve jöttem rá csak arra, milyen közel áll hozzám.

- Elmehetsz ám- mondtam neki, majd megfordulva arrébb löktem az útból, majd a szobámból kifelé menet vissza szóltam neki- Jobban tennéd, ha nem néznél- néztem vissza rá- A saját érdekedben mondom- néztem még utoljára szemeibe, majd megfordulva kimentem az ajtón, még hallottam ahogy elnevetve magát utánam indul, de már csak lent az ajtóban néztem rá újra, akkor is csak azért, mert Márk megjegyzést tett az öltözékére. Amit én mellékesen megjegyeznék igazán vonzónak találnák, ha nem ő rajta lenne. Fekete ingje miatt egyenesen alig kaptam levegőt, de erről neki nem kell tudnia, csak mégjobban elbízná magát, az pedig egyáltalán nem lenne jó a számomra. Így is elég egoista, nem kell még tovább növelni.

- Mehetünk gyerekek?- jött mellénk Anett

- Persze- bólintottunk

- A cabrio csak 4 személyes- jelentette ki Anett- Ugye nem baj drágám?- fordult Dávid felé

- Dehogy baj, úgyis külön terveztem menni- vette elő zsebéből kocsikulcsát

- Akkor, hát- csapta össze kezeit- Mit keresünk még itt?- nézett ránk, majd kinyitva az ajtót megindult kifelé a kocsihoz.

Anyukám és Dávid lemaradva beszélgettek valamiről, míg mi hárman oda érkezve az autóhoz össze néztünk.

- Nagyon csinos vagy Olív- dícsért meg Anett

- Köszönöm- sütöttem le szemeimet mosolyogva

Már épp szálltam volna be, mikor is anyukám a kezemre tette sajátját.

- Nem, nem kicsim- rázta meg a fejét mosolyogva- Tudom, hogy mennyire szeretnél egy olyan autóban űlni mint Dávidé- kezdte, oh ne, kérlek csak ne

- Miről beszélsz anya?- kérdeztem meg tágra nyílt szemekkel

- Megkértem Dávidot, hogy vigyen el téged, mert egy álmod, hogy egy olyanban űlhess- simította meg vállamat, én pedig úgy éreztem, ha nem zsugorodhatok kissebre most rögtön én fejbe lövöm magam