KI A JANI?

- 7 -

Részlet Kovács János még kiadatlan önéletrajzi írásából

Beszélnem kell anyámmal. Már korábban kellett volna, de akkor tulajdonképpen nem volt miről. Hát, most aztán van. Besunnyogtam a konyhába, ahol éppen a zöldséget aprította a vacsorához. Mögé settenkedtem, hátulról átöleltem a derekát, államat a vállára támasztottam, orromat azon a ponton tapasztottam a nyakának bőrére, ahol a legjobban érezni a pulzusát. Fel se pillantott, úgy mondta:

- Szülőanyádként jogom van egy utolsó vacsorához, te Drakula-kezdemény. Leszel szíves megvárni, míg elkészítem apád kedvenceit és emberi asszonyként eltöltök vele egy utolsó éjszakát. Reggel megharaphatsz, korábban nem – végül fenyegetően meglengette az orrom előtt a fokhagymát.

- Édes vagy! Szeretlek, anya!

- Ezt most emocionális, vagy kulináris értelemben mondod, fiam?

- Mindenhogy – nyomtam egy nagy puszit a nyakára.

- Vacsora után beszélünk – ezzel visszafordult a zöldségeihez, magyarán elbocsátott köreiből. És akkor még nem tudtam, mi jön később.

Amúgy mondtam már, hogy nekem van a legjobb muterom a világon? Nem? Hát most mondom. Figyeljetek, okuljatok.

Amikor felkiabált, hogy vacsora, egyedül én jöttem le a lépcsőn, az ikrek nem voltak sehol. Fel se tűnt, hogy hiányoznak. Annyira bepánikoltam, amikor megjelentek a szobámban és bejelentették, hogy kukkoltak, hogy miután elhúzták a csíkot, kifejezetten örültem a magánynak és a csöndnek, nem is kerestem őket később. Most viszont kiderült, hogy nincsenek itthon. Ha valami hülyeséget csinálnak, ha valami bajuk esik, esküszöm, hogy mégiscsak megharapom őket! Aztán egy telefonhívásból persze kiderült, hogy jól vannak, csak átvágtattak Johnnyékhoz, és követelték, hogy harapja meg őket, mert vámpírosodni akarnak.

Néhány perc múlva mindhárman betoppantak, a két kicsi nyaka teli volt fognyomokkal, ezek szerint mégiscsak rávették azt a marhát a hülyeségükre. Johnny valami mondvacsinált ürüggyel elutasította a meghívást, hogy velünk egyen, és szélsebesen hazagaloppozott. Az ikrek vészjósló arccal ültek asztalhoz, én meg alig mertem apuékra nézni, félő volt, hogy kipukkad belőlem a röhögés. Aztán anyám elkezdte kirakni az ételeket, és nekem végem volt. Az én muterom a legjobb. Tudjátok mit csinált? Átalakította a kajákat vámpírosra. De frankón. Máskor fintorog, ha kecsöpöt teszünk valamire, most mindent nyakonöntött vele. A sültkrumpliból keresztet formázott, mindenki tányérja mellé letett egy gerezd fokhagymát, és valahonnan elővarázsolt néhány ezüstgombot is, azokat leszórta az asztalra. Amikor apám kérdően nézett rá, rákacsintott a férjére, majd a kezéért nyúlt és síri hangon közölte:

- A fiad reggelig adott haladékot, majd akkor harap meg. Ez az utolsó éjszakám emberként. Számítok rád, tedd feledhetetlenné!

Ritkán látom zavarba jönni aput, de most fülig vörösödött, ugyanakkor a várakozástól csillogni kezdett a szeme. Timi és Tibi azzal volt elfoglalva, hogy egymáson nézegették a fognyomokat, észre se vették, miről folyik a társalgás, én viszont zavaromban azt se tudtam, hová nézzek. Egy ideje tisztában vagyok vele, hogy nem a gólya hozza a kisbabát, főleg, hogy az ikrek télen születtek, így szó se lehetett semmilyen kelepelős tollasról, hiszen abban az évszakban mind Afrikában wellnessezik. De azért, na! Marhára nem akarom elképzelni az őseimet akció közben.

Valahogy túléltem a vacsorát, segítettem anyunak rendet rakni, bekapcsoltuk a mosogatógépet, aztán felterelt az emeletre. Halkan csukta be maga után az ajtót, lehuppant az ágyamra és feltette a nyolcvanezer forintos kérdést.

- Édes kisfiam, úgyis mint Kovács János Dániel! Avasd be anyádat: mi a fészkes fene ez a hülyeség? Miért hiszik az ikrek, hogy vámpír vagy?... Amúgy tudsz repülni?