II. fejezet - Az utolsó vacsora

57 2 0
                                    

Kilenc nap telt el a Megemlékezés Napja óta, vagyis azt jelentette, hogy hamarosan elkezdődik a tanév. Mindenki kitörő izgalommal várta az egészet, kivéve Luciát. Számára ez az egész annyit jelentett, hogy még jobban fog látszódni közte és a barátai között lévő mérhetetlen különbség.

Kiskorában ugyan az anyái beíratták a hexside-i előkészítőbe, de varázserő hiányában nem igazán tudtak mit tanítani neki a tanárok. Luciát eleinte ez nem igazán zavarta, de ahogy a többiek napról napra jobbnál jobb varázslatokat tanultak meg, úgy egyre jobban eluralkodott rajta a keserűség.

A szülei próbáltak segíteni neki és nyolc éves korában kivették őt a Hexside-ból, hogy magántanulóként folytassa tovább a tanulmányait. A tanára a saját mamája, Luz volt, aki több mint huszonöt évnyi rúnamágiai tudását próbált átadni a lányának, azonban Lucia hiába rajzolta le újra és újra a rúnákat azok sehogy se akartak működni számára. Luz persze próbálta győzködni, hogy menni fog és csak elhatározás és gyakorlás kérdése az egész, de Lucia sajnos nem így látta és mint ahogy azon a bizonyos éjszakán kiderült, a mamája se volt optimista ez ügyben.

***

Lucia tíz éves korában egy este a lefekvési idő után lement a földszintre, hogy igyon egy kis vizet, amikor beszédet hallott a szülei hálószobája felől. Lucia halkan odalopakodott az ajtóhoz, résnyire nyitotta azt és bekukucskált rajta.

- Nem tudom Ams - mondta Luz, miközben mindkét kezével a fejét fogta és elkeseredetten nézett maga elé. - Fogalmam sincs mit kezdjek Azurával. Azt hittem, hogy kétévnyi tanulás után már tudni fogja a rúnamágiát, de még az alapok se mennek neki. Talán én csinálok valamit rosszul?

- Ugyan batata - próbálta vigasztalni Amity. - Azura még csak gyerek. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ráérez majd. Csak adj neki időt.

- Ez nem csak az időről szól Amity - fordult a boszorkány felé Luz. - Látom rajta, ahogy keményen próbálkozik nap, mint nap, de semmi eredménye. Eda is nehéz eset volt, de még ő se volt ennyire rossz.

Luz és Amity felkapta a fejét ahogy meghallották, hogy a hálószobájuk ajtaja megnyikordul és meglátták az ajtóban a kis Luciát, akinek könnyek csorogtak végig az arcán.

- Mama... én... rossz... vagyok?

Luz és Amity azonnal Luciához siettek.

- Jaj édesem, dehogyis! - tiltakozott Luz. - Nem úgy értettem!

Lucia azonban nem hitt neki. Elhajolt Luz karjai elől és kiszaladt a házból.

- Azura gyere vissza! - kiáltotta utána Luz, de Lucia nem hallgatott rá. Csak futott és futott ahogy a lábai bírtak, miközben a könnyei elhomályosították a látását. Fogalma se volt róla, hogy merre rohant, csak minél távolabb akart kerülni a mamájától.

Ki tudja már mennyi ideje volt úton Lucia, amikor is hóval borított tájon találta magát. A barna lány váratlanul megbotlott egy kiálló farönkbe, elesett, legurult a domb aljáig és elájult.

Lucia nem sokkal később lassan kinyitotta a szemét és a sötét eget látta maga előtt. A barna lány pislogott párat, majd óvatosan ülőhelyzetbe tornázta magát és dideregve átölelte a lábait. Pár pillanat múlva zajt hallott a közelből. Olyan volt mintha valami lény léptei alatt ropogna hó. Lucia nem is tévedett ez ügyben, ugyanis egy kisebb méretű hórémség közelített feléje. A barna lány meg se próbált menekülni. Egyrészt átfázott és annyira kimerült, hogy aligha juthatott volna messze, másrészt különös érzés kerítette hatalmába. Minél jobban közelebb került hozzá a bestia, annál jobban biztos volt abban, hogy nem fogja őt bántani.

Fortyogó Szigetek: A Következő Generáció -  I. FelvonásTahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon