Fortyogó Szigetek: A Következő Generáció - I. Felvonás

XII. fejezet - Emlékek

Hajnali öt óra volt és Zelmira az ágyában feküdve bámulta plafont, miközben az előtte álló estére gondolt. Ma este lesz a grom bál, ahol Paulina megküzd Grometheus-szal, a félelemhozóval. Zelmirának ez egyáltalán nem tetszett. A háromszemű boszorkány nem is értette, hogy hogyan fordulhatott meg Bump igazgató fejében, hogy Paulina legyen az idei Grom királynő. A hamvasszőke boszorkány mindig is a gyógyító varázslatokban volt tehetséges, nem pedig a harci mágiákban.

Zelmira idegesen az ágyára csapott.

Mégis hogy a francba engedhette William, mint igazgatóhelyettes, hogy Paulina legyen a Grom Királynő?! Mintha nem tudná mire képes Paulina. Aztán ott volt Lucia, Axel, Kevin és még Caleb is. Zelmira nagyon mérges volt rájuk, mert ahelyett hogy lebeszélték volna Paulinát erről az őrültségről, inkább támogatták a hamvasszőke boszorkányt. Minden egyes nap edzették Paulinát, viszont Zelmira nem volt hajlandó kivenni a részét ebből a tébolydából.

De a háromszemű boszorkány legjobban magára, Paulinára volt dühös. Zelmira próbált beszélni vele és felajánlotta, hogy inkább ő áll ki Grometheus-szal helyette, de Paulina hallani sem akart erről. A beszélgetés óta annyira feszült lett a légkör két lány között, hogy alig szóltak egymáshoz. És ha őszinte akart lenni magához Zelmira ez egy kicsit fájt neki. Hiányzott neki Paulina édes mosolya, a pirospozsgás arca amint lelkesen meséli miféle új varázslatot tanult meg és az ahogy a gyönyörű, olivazöld szemeivel vidáman tekint rá.

Zelmira fáradtan végighúzta a kezeit az arcán.

A háromszemű boszorkánynak fogalma se volt arról, hogyan kellene kibékülnie úgy Paulinával, hogy közben a szőke hajú lány ne vegyen részt a küzdelemben. Miközben Zelmira ezen agyalt felidézte magába, hogy hogyan találkozott Paulinával.

***

Zelmira nyolc éves volt akkoriban és mindennél jobban szeretett volna hasonlítani anyjára, Boschára. Számára az anyja egy igazi hős volt, egy példakép, akire felnézett. Ezért is próbált úgy viselkedni és kinézni, mint Boscha, jóllehet Zelmira ki nem állhatta a hajgumit a hajában, mivel kényelmetlen volt számára. Az a nap, amikor Zelmira megismerkedett Paulinával Boscha számára is igen fontos volt, mivel ekkor játszotta élete utolsó grögbi meccsét, mielőtt visszavonult volna.

Zelmira azon a délelőtti napon éppen a konyhában ebédelt mamájával, Skarával, amikor Boscha belépett a helyiségbe. Az ibolya vörös hajú boszorkány remegett idegességében.

- Jól vagy, Anya? - kérdezte aggódva Zelmira.

- Persze, csillagom, semmi bajom - legyintett Boscha, noha a hangja elárulta, hogy mennyire feszült.

Skara felállt és megfogta felesége kezét.

- Hé, nyugodj meg! Nem lesz semmi gond!

- Te könnyen beszélsz! - csattant fel váratlanul Boscha. - Te már túl vagy az utolsó röpderbi bajnokságodon és megnyerted a meccset annak a fél-boszorkánynak!

Skara szeme egy pillanatra összeszűkült.

- Jaj, ne haragudj! - kért elnézést Boscha. - Nem akartalak megbántani! Csak az idegeim...

- Semmi gond - mondta Skara, de azért lehetett hallani, hogy egy kicsit rosszul esett neki felesége előbbi mondata.

Zelmira tekintete ide-oda járt a szülei között. A kis boszorkány tudta, hogy az anyja ki nem állhatta Willow Park-ot és meg tudta érteni hogy miért. Zelmira mindössze egyszer látta távolról a Park házaspárt és neki se tűntek szimpatikusnak, sokkal inkább sznoboknak látszódtak, akik el voltak telve maguktól, amiért annak idején megmentették a Fortyogó Szigeteket. Ezért is volt számára meglepő, hogy a mamája Willow csapatának a tagja volt régebben. Sehogy se fért a fejébe, hogy vajon milyen okból kifolyólag csatlakozhatott hozzájuk. Nem is mert nagyon rákérdezni erre, mert akárhányszor felmerült ez a téma a vége mindig az lett, hogy az anyái vitatkozni kezdtek egymással.