A harmadik terem (2. rész)

23

Meghült bennem a vér. Sokmindenre számítottam, az bizonyos, de ez valahol nagyon mélyen volt a gondolataimba.
Kijelentére csak bólintottam egy rövidet, mintha tisztában lettem volna vele.
-Honnan tudta, hogy tudjuk, hogy létezik?
Le se vette rólam a szemét, minden mozdulatomat figyelte, valószínűleg ki akart olvasni mindent belőle.
-Figyelem magukat- mondta, miközben megigazította szemüvegét - figyelem, hogy áll a nyomozás.
-Félt, hogy elkapjuk.
Egy pillanatra hitetlenkedve nézett rám, majd elkezdett idegesen járkálni.
-Szóval azt hiszi, én öltem meg a saját bátyám?
Nem tudtam, hogy mi lenne erre a megfelelő válasz, hisz abban a pillanatban köd fedte az elmém, de végül összeszedtem magam.
-Nem zártuk ki. Másképp mi oka lett volna csendben figyelni?
Hitetlenkedve nézett rám.
-Komolyan azt hiszi én öltem meg? Figyeljen ide - ült le - Generációról generációra látom a nyomozókat. És amit látok... Az nem tetszik. Kevés olyan volt, akiből igenis jó nyomozó vált. Például, az egyik ilyen az David Black.
Elég volt a nevét meghallanom, egyből ráharaptam.
-Mi van vele?
-Hm - mosolyodott kissé el - Az első generációba tartozott, akit tanítottam. Komolyan vette, amit csinál. Túl komolyan. De nem ez a lényeg. Magában is látom a potenciát, és mikor megtudatam, hogy maguké a testvérem ügye, megnyugodtam. De egyszerűen nem láttam haladást. Így kezembe vettem a dolgot.
-Értem, de az még mindig nem világos, hogy miért nem jött egyből jelenteni, hogy maga az áldozat testvére.
Arca egyből elsötétült, mint akiből szörnyű emlékek szabadultak fel.
-Mert mindenki úgy tudja, hogy már nem létezem.
-Mit tett? - néztem rá, félve a választól.
-Én semmit. Apám viszont annál inkább mindent, amit nem szabadna. Vert minket. Nem is keveset.
Mély levegőt vettem.
-Mit lépett erre?
-Ahogy betöltöttem a tizennyolcat, nevetváltoztattam, elköltöztem, és elhitettem a családommal, hogy autóbalesetben meghaltam.
Összeszorítottam az ajkaim. Ez szomorú, meg minden, de tudtam, hogy valamit elhallgat. Így egyszerűen nem volt kerek.
Felpattantam.
-Alfredo Riva, el kell jönnie velem az irodába.
Nem ellenkezett. Bólintott, és alig öt perc múlva, már úton is voltunk.

Az autóban nem kérdeztem semmit. Szinte csendben telt az egész út. Végig, ahányszor rápillantottam, látszott rajta, hogy gondolkodik.
Amikor odaértünk, beküldtem egy rendőrrel a kihallgató termbe, én pedig Davidhez siettem. Kopogás nélkül benyiotttam, és épp Wiliammel és még egy nyomozóval tárgyaltak.
Rámnézett, és már épp mondott volna valamit, de én megelőztem.
-Sürgős.
Rápillantott Wiliamre, látszott, hogy a tekintetükkel kommunikálnak egymás között, majd kijött, és bezárta maga mögött az ajtót.
-Mi történt?
-Megvan Alfredo Riva.
Úton a terem felé elhadartam neki, amit tudtam, és annyira meglepte ez az egész, hogy szólalni se tudott, egyedül annyit mondott a terem előtt, hogy majd ő kihallgatja, és meg nézem kíkihallgatja.
Egyből siettem az ablakhoz, és hamarabb értem oda, mint David be.
Amikor Mr. Wesley ( vagy Alfredo, őszintén nem tudom) meglátta Davidet, melegen elmosolyodott.
-Örülök, hogy látom.
-Én is. De nem itt. És nem így - ült le David, én pedig csak a hátát láttam. Az is megteszi.
-Kérdezzek, vagy beszél?
A férfinak ennyi kellett, egyből beszélni kezdett. Elmondott mindent, amit nekem, és alig egészítette ki valamivel. Nem kellett lássam David arckifejezését ahhoz, hogy tudjam, hogy nincs megelégedve.
- Értem. Ugye tudja, hogy amit tett, az bűncselekmény?
-Persze, én tanítom - mosolyodott el keserűen.
-Mielőtt elmegy, volna még valami. Mire jutott eddig a privát nyomozásával? Merthogy, ismeri a fecske jelét.
Mr. Wesley kereste a szavakat, majd végül megszólalt:
-Beszéltem a testvérem utolsó szeretőjével. Ő annyit tudott, hogy behívtak egy bizonyos Rogert, én pedig megkerestem. A többi gondolom világos.
David hallgatott. Alig vártam, hogy kijöjjön, és elmondja, mire gondol.
-Most elmehet, de nem hagyhatja el Cambridge területét, az ottani hatóság figyelni fogja.
Megvártam, míg a rendőr kikiséri Mr. Wesleyt, majd egyből beszaladtam Davidhez.
-Mire gondolsz? - ültem le oda, ahol eddig a professzor ült.
-Szörnyen tisztátlan ez az egész - mondta őszintén.
-Valamit nagyon elhallgat.
Bólintott.
-Pontosan. Viszont előbb-utóbb úgyis rájövünk. Nélküled nem jutottunk volna idáig.
Tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig a dícséret hatására, éreztem, hogy látványosan zavarbajövök. És, a sors újból megmentett, ugyanis benyitott William.
Egy pillanatra megállt, és szélesen elmosolyodott.
-Most ki hallgat ki kit?
David felállt, azt mondta, hogy egyenlőre hazamehetek, és kivonult Williammel. Szép kis hála.

Hazaúton elfogott egy megmagyarázhatatlan melankólia. Szörnyen nyomottnak éreztem magam, és reménytelennek. David járt a fejembe, természetesen, és rájöttem, hogy egyszerűen mostmár addig jutottam, hogy nem tudok beletörődni a ténybe, miszerint sose lesz köztünk semmi. Olyan közeli, mégis olyan távoli, hogy csak a szenvedés lehet belőle a jövőben. Így, arra jutottam, hogy gyakornokságom után nem itt fogom folytatni a munkámat. Így lehet a legjobb, gondoltam.

Megvan a 10.000 megtekintés a Harmadik terem első részén! 🥳 Hálásan köszönöm, hogy ennyien olvassátok, és folyamatosan várjátok a részeket. Megsúgom, hogy rohamosan közeledik ennek a résznek a vége,de mint mondtam, jön egy harmadik, egyben utolsó is. Addig is, sietek a részekkel. ❤