Jókor Rossz Helyen [BTS - Jungkook]

X. fejezet

Jungkook

-Srácok! Srácok? - beléptem a terembe de senki nem volt ott. - Ezek meg hova tűntek? - megfordultam magam körül, de nem sok értelme volt. Továbbra se volt körülöttem senki így vissza mentem a folyosóra, hogy megkeressem a többieket. Lehet, hogy hamarabb behívták őket a fotóterembe. A baj csak az volt, hogy ott sem voltak. Az a terem is ugyanolyan üres volt, mint az öltöző.

-Mi a fene..? - húztam el a szám. Hová lett mindenki? Valaki megkocogtatta a vállam. -Hmm? - fordultam felé és egy ismeretlen férfival találtam magam szembe. - Segíthetek? - a férfi nem felelt, csak bámult rám. - Rajongó vagy? - kérdeztem kissé tétován mire széles mosolyra húzta a száját és bólintott egyet. - És tudod hol vannak a többiek? - most se válaszolt, csak bámult engem hatalmas szemeivel és már szinte ijesztő vigyorával. Nyeltem egyet. - Nem láttad a többieket? - néma csend, de mielőtt megismételhettem volna a kérdést lassan megrázta a fejét. Valamiért még a hideg is kirázott ettől az embertől. Gyorsan el akartam tűnni innen. - Hát oké, akkor én most megyek és megkeresem őket. - már éppen megfordultam volna, mikor hirtelen megfogta a kezem és magához rántott.

-Te örökre az én nyulam maradsz. - suttogta bele a fülembe.

-Mi a franc! - löktem el idegesen magamtól, de ő még mindig a kezemet fogta.

-Jól hallottad! - vigyorgott. Megláttam a kezében lévő kést.

-Hé! Figyelj, ez...

-Talán nem akarsz a nyuszim lenni? - kérdezte az eddiginél félelmetesebben, arcán pedig a mosoly egyre inkább eltorzult. Megráztam a fejem. Kiabálni akartam, de egy hang se jött ki a számon, hiába tátogtam. Olyan volt mintha valaki elvágta volna a torkom. Vér... tiszta vér volt magam körül minden, ő pedig csak mosolygott és egyre jobban szorította a kezem.

-Te. Az. Én. Nyuszim. Vagy. - tagolta félelmetesen gonosz hangon és a hasamba vágta a kést.

Izzadtan és lihegve ültem fel az ágyamon. A gyomromba valami megmagyarázhatatlan fájdalmat éreztem, de mikor lenéztem nem láttam semmi szokatlant. Ugyan az a fekete háló ruha volt rajtam, amiben az este lefeküdtem.

-Csak egy álom... - görnyedtem össze megkönnyebbülten és megmarkoltam a takaróm. - Csak egy álom volt... - lihegtem. Magam elé húztam a kezemet és fejem a térdeimre hajtottam. Egész testemben remegtem. Még mindig olyan érzésem volt, mintha ott lennék. Óvatosan szét néztem, de itt minden tiszta volt. Nem volt nyoma vérnek, vagy annak a kísérteties arcnak ami egy perce még megállás nélkül csak engem bámult. Vettem egy mély levegőt és az órára néztem. Alig múlt el három. A tagjaim még remegtek de erőt vettem magamon és kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Elő vettem az altatót is és bevettem néhány szemet, majd vissza feküdtem az ágyba.

-Csak egy álom volt... - fújtam ki a levegőt és lehunytam a szemem. Össze húztam magam. Nem akartam egyedül lenni. Ide akartam hívni Taet vagy Jint, vagy legalább csak beszélni velük, hallani a hangjukat, de nem akartam, hogy aggódjanak miattam. Nekik is meg van a saját bajuk és nem hiányzik, hogy egy ilyen semmiséggel zaklassam őket az éjszaka közepén. Mégis... mikor becsuktam a szemem újra és újra elhatalmasodott rajtam valami pánik szerű félelem. Féltem elaludni, de ébren lenni is.

A telefonom csengőhangjára keltem fel. Úgy néz ki, a gyógyszer legalább hatott. Arra se emlékszem mikor aludtam el. Nam keresett. Az órára néztem és tudtam, hogy nekem annyi. Már tíz perce az autóban kéne ülnöm a srácokkal.

-Igen? - szóltam bele fáradtságtól rekedtes hangon a telefonba.

-Azt ne mond, hogy te még most keltél! - jött válaszul a nem túl barátságos hang.