Jókor Rossz Helyen [BTS - Jungkook]

XLV. fejezet

Jungkook

Olyan sötét volt minden körülöttem. Fáztam, de nem bírtam megmozdulni.

Hol vagyok?

Nem láttam semmit, a testem nehéz volt.

Levegőt kell vennem.

Muszáj lélegeznem.

Ha nem veszek levegőt meghalok!

Gyerünk! Lélegezz! Levegőt kell venned!

Miért nem megy?

Nem akarok meghalni!

Valaki segítsen!

Valaki!

Miért nem tudok megmozdulni?

Hirtelen mintha villám csapott volna a testembe. A karom, a lábam... megmozdultak.

Egy pillanatig azt hittem megvakulok a hirtelen jött fényességtől.

Aztán köhögésben törtem ki.

Levegő!

Végre tudtam levegőt venni!

Fuldokolva kapkodtam az oxigént. Végre eltűnt az a fullasztó szorítás a mellkasomról.

-Most már minden rendben! - ölelt át szorosan valaki. Azonnal felismertem a hangját.

-Hyung... - elfult a hangom és éreztem hogy könny folyik végig az arcomon. A pólójába kapaszkodtam. Úgy féltem.

-Semmi baj! Mostmár semmi baj! Minden rendben van.

-Hyung... - hiába akartam mást is mondani, nem tudtam. Még mindig kapkodva vettem a levegőt és úgy sírtam, mint egy csecsemő. - Hyung... - markoltam meg még szorosabban a pólóját.

-Itt vagyok! Itt vagyok! Már minden rendben lesz.

-Úgy féltem... Hyung! Én annyira nagyon féltem!

-Tudom Kookie! Tudom! De már minden rendben van. Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni! Sajnálom...

-Hyung... - ismét elcsuklott a hangom, de ezúttal nem is kíséreltem meg újra megszólalni. Hosszú percek teltek el, mire sikerült kicsit megnyugodnom, és abba tudtam hagyni a sírást. Yoongi hyungot csak akkor engedtem el, mikor már hallani lehetett a szirénákat.

-Minden rendben lesz! - simította meg határozottan a karomat.

-Kookie! - mire akár felfoghattam volna bármit is, TaeTae már belém csimpaszkodva ölelt át engem. - Azt hittem nem látlak többet! - sírt, amitől én is újra sírva fakadtam. - Ne haragudj! Az én hibám! Nem szabadott volna elválnunk!

-Te ne haragudj! - öleltem vissza. - Én akartam annyira külön válni! Sajnálom! - mire észbe kaptam, már az egész csapatom a nyakamban volt. Úgy hiányoztak. Azt hittem többet nem látom őket.

-Megbocsátanának egy pár percre? Szeretnénk megvizsgálni a sérültet. - a fiúk elengedtek, én így pedig megéreztem a nyirkos esti levegő hidegségét. Nem akartam, hogy elengedjenek. Namjoon óvatosan megfogta jobb kezem.

-Ne félj! Már mind itt vagyunk melletted! - megszorítottam a kezét.

-Igen! Többet nem hagyjuk, hogy bajod essen. - fogta meg a másik kezemet Jimin, Tae pedig a vállamat szorongatva, tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül. Könny szökött a szememben. Annyira elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy megismerhettem őket.

-Úgy tűnik a felszíni sérüléseket leszámítva, minden rendben. Beviszünk a korházba, egy alaposabb kivizsgálásra, nehogy szövődmények lépjenek fel. - beszélt nekem az egyik mentős, de sokat nem fogtam fel belőle, csak hogy elvileg jól vagyok.