Adam a pokolban

13.

Egyébként nem gondoltam volna, hogy a képesség használat ennyire kimerítő... Mondjuk tény, hogy órákig kísérletezgettünk, de azért az, hogy mindjárt állva elalszok, egy kicsit túlzás, nem? Ah... megyek a szobámba.

------------------------------------------------------------

Már egy egész év eltelt az idekerülésem óta. Nagyjából hozzászoktam a helyhez. Bár, Angel kanos viccei, Alastor fenyegetései, Charlie naivsága és az, hogy Lucifer-é a lelkem, még mindig idegesít.

Tényleg! Lucifer-é a lelkem, de semmit nem csinált. Mármint, nem kényszerített rám semmit. Sőt, konkrétan majdnem olyan volt mintha még szabad lennék.

Oké, néha, mikor letörpéztem előkerült a póráz, de úgy azon kívül semmi.

Már, Alastor-ral is eljutottunk arra a szintre, hogy nem akar minden második pillanatban kibelezni. (Csak a harmadikban.) Ez már haladás!

És "az" óta a V-kel sem nagyon találkoztam. Oké, néhányszor találtunk pár random kamerát a hotelben, (Vajon kié lehet? Ah, nem is tudom) de úgy azon kívül semmi.

Plusz még, Angel egyre kevesebbszer akar megbaszni, úgyhogy, JEEEEEJ!!

Mondjuk, Niffty-től még mindig félek, de valahányszor rámtámadna, Charlie vagy Husk gyorsan megoldja a helyzetet.

Egy szó mint száz, az utóbbi idő egészen jól telt. Viszont ma...

Ma reggel egy nagy puffanásra ébredtem. Legszívesebben visszaaludtam volna, de aztán hallottam mégegy puffanást. Unottan kikeltem az ágyból, elkészültem, aztán a hang irányába mentem.

Az előtérben a többiek nagyban készültek valamire.

– Itt mi van? – kérdeztem
– Te nem is tudod? Pedig angyal voltál. – szólt oda Vaggie unottan
– Ma lesz a népirtás. – mondta Charlie feszülten
– MI VAN?! – teljesen bepánikoltam
– Most végre megérted, hogy miért mondtuk, hogy hagyjátok abba. – mondta Vaggie

Néhány pillanattal később hangos sikolyokat hallottunk az utcáról.
– Itt vannak. – mondta Vaggie dühösen – Gyerünk! – kiáltott fel. És ekkor mindenki elindult, ki a hotelból, harcolni. Én nem mertem kimenni... bent maradtam a hotelben, és elbújtam a szobámban... ez kurva nagy szégyen, ugye?

A népirtó csapatnak ezúttal nem volt konkrét célponta, mint a legutóbb, amikor konkrétan direkt a hotellel kezdtünk. Most szimplán csak a szokásos. "Akit látsz, azt ölöd" taktikát alkalmazták, már amennyire a beszűrődő hangokból ki tudtam venni.

Aztán az előcsarnokban betört egy ablak. Az egyik angyal bejutott! A pulzusom megemelkedett. A lélegzetem szapora.

Baszdmeg, baszdmeg, baszdmeg, baszdmeg, baszdmeg! A kurva életbe! Még fogok halni?!

Lépéseket hallottam. Közeledik a szobám felé... Viszont az ajtót még akkor bezártam amikor bejöttem. Nem fog bejutni.

Lenyomja a kilincset, nem nyílik. Hirtelen átszúrja a lándzsát az ajtón (!!!), aztán kirántja, majd egyszerűen berúgja az ajtót.

Én a szekrényben vagyok. Nem találhat meg. Ugye...?

Hallom a lépéseit. Körbenéz a szobában. Tudja, hogy itt vagyok?!

Megáll. A szekrény előtt van... Az ajtó hirtelen kinyílik, a lándzsát a torkomhoz szegezi. Mindketten meglepődtünk ahogy megláttuk egymást. Valószínűleg ő nem gondolta volna, hogy én leszek az, és én sem gondoltam volna, hogy Lute-tal állok szemben.