Mégsem egyedül (Bucky B FF) /Befejezett/

85. Őszinte

Bucky szemszöge

Végig hallgattam mindenkit...és nem találok szavakat. Mindenki megtudott lepni. Az első ilyen volt a doki, amit még mindig nem értek. Sam szavai jól estek nekem. Challa...tudom, hogy minden szava igaz, hiszen már beszélt nekem ezekről.

Steve pedig...ezekre nem igazán találok szavakat. Olyan régóta keresem, majd megjelenik itt. Már a többiek is meglepetést okoztak, de ez, ez volt az igazi meglepetés.

Tudtam, hogy most jövök én és valahogy sejtettem, hogy én leszek az utolsó. Most már csak ezen múlik minden. Mindenki elmondta a saját véleményét rólam, de a bírónőnek mégis az én szavam fog a leginkább számítani.

- Mr Barnes - felnéztem, majd fel is álltam.

Ritkán nézett Amelia hátra, de most ránéztem. Az ajkába harapott, de biztatóan rám mosolygott. Megálltam és tekintetem a bírónőre vezettem.

- Meghallgattuk a múltját. Rengeteg adat van magát illetően - emelte fel a könyvet és a papírokat. - Több szempontból is hallottam ma magáról, de természetesen már ezelőtt is tudtam, hogy ki is ön.

Nagy sóhajt vett és letett mindent maga elé. Az asztalra könyökölt és csak is rám nézett.

- Minden ügyemnek szeretek utána nézni, magáról pedig sok információ van. De én most egyetlen dologra vagyok kíváncsi - most sem nézett másra csak rám. - Arra, hogy maga mit mondd. A katonai történetét ismerem. Ezt - emeli fel a vörös könyvet - ismerem. Ahogy ezt is - emeli fel a Challa által hozott papírokat. - És ezt is eléggé ismerem - emelte fel a doki papírjait. - Azt akarom hallani, hogy miért lenne jó döntés, ha Hazel az édesanyja és maga mellett maradna.

Richard ügyvédje jelzett, de a bírónő leintette. Hátra néztem még egyszer Ameliára. Bízik bennem, szeret engem, törődik velem. Akármi is történt mellettem van és benne volt abban, hogy a szerelem mellett szülő is lehessek.

- Sokan gondolják azt, hogy nem vagyon szülőnek való - engedtem el a pillantását és néztem előre. - Nem értek egyet.

A bírónő kicsit hátra dőlt és egy aprót bólintott, hogy folytassam.

- A múltam nem tudom megmásítani. Ezt a terhet örökre cipelni fogom, de nem lesz hatással már az életemre, se a családom életére - többé ezt már nem hagyom. - Lehet itt még jó párszor elmondani, hogy miket tettem, hogy milyen voltam. Nem fogom tagadni. Megtettem azokat, de nem voltam önmagam. Amit én valójában tenni akarok... - vettem még egy nagy levegőt. - Azt teszem éppen most. Megvédem magam és azt, ami nekem fontos. Amikor megismertem Ameliát csak segíteni akartam rajta. Egyedül élt, nem volt neki senki. Várandós volt és a férfi, akinek akkor törődnie kellett volna vele csak az útjára engedte - csak ne mondjam ki, hogy milyen jól is tette. - De ahogy egyre többet voltam vele úgy szerettem bele. Nem tudta ki vagyok, hogy valójában ki vagyok. Én pedig úgy éreztem, hogy egy ilyen múlttal rendelkező férfi még csak álmodni se merjen ilyenről.

És én hülye akkor még hónapokig húztam vele ezt az egészet. És ki tudja meddig húztam volna még, ha ő nem elég okos.

- De rájött ki vagyok, mégsem bánt velem másként. Én segítettem neki a gyerekszobát megcsinálni, én voltam vele vásárolni. Én ötletem át, amikor szomorú volt és én vigasztaltam meg, amikor sírt. Pedig akkor még nem is vallottam be neki, hogy szeretem. Egy idő után már nagyon vártam, hogy Hazel megszülessen és a legnagyobb hibám lesz egész életemben, hogy pont akkor nem voltam itt.

- Hol volt? - kérdezte kíváncsian a bírónő.

- Egy bevetésen Münchenben, Rigában. Akkor volt a Zászló Tépőkel gond.