{A Mennyei tűz városa után.}
Maia fáradtan terült szét az ágyán utcai öltözékében. Alig fél órája ért haza Idrisből és teljesen kifárasztotta a Klávé gyűlése. Ugyanakkor mindig örült ha Alicanteba kellett mennie. Szerette a várost, talán az legszebb hely, ahol valaha járt. Magas tornyaival és zöld dombjaival Alicante igazán művészi hely, bár Maia sosem rajongott különösebben a művészetért.
Egyetlen ismerőssel sem találkozott, csupán a Klávé tagjaival, akiket nem kifejezetten kedvelt. Nem volt baja az árnyvadászokkal - hiszen a barátai is azok-, de az idrisiek nagyon magasan hordták az orrukat.
Az egyik árnyvadász például végig megvető pillantásokkal illette, felsőbbrendűségével villogva. Maia alig tudta megállni, hogy ne vicsorítson rá. Lehet, hogy az árnyvadászoknak szeráfpengéi vannak és az Angyal gyermekei, de Maianak is egész hegyes fogai lettek, ha épp úgy akarta. Azért az sem mellékes. De hát nincs mit tenni, az Árnyvadászok mindig is lenézték az Alvilágiakat, ezen semmi nem fog változtatni.
Felkelt az ágyról és ledobálta koszos ruháit. Egy forró fürdő majd mindent megold- gondolta. A fürdő felé tartva megbotlott a ledobott cipőjében és nekiesett az éjjeliszekrényének. A szekrényke szélén megrezzent, majd leesett a bekeretezett kép.
Maia ijedten kapott utána, de az már a földön hevert darabokra törve. Félresöpörte az üvegszilánkokat és az épen maradt képért nyúlt. Hálát adott az égnek, hogy nem lett baja azon kívül, hogy kicsit összetűrődött. A gyér világításban is tökéletesen látta a fényképen szereplő arcokat.
A kedvenc képe volt, valamikor másfél éve készülhetett, de talán régebb, amikor még minden rendben volt és semmit nem tudott az Árnyvilágról. Jordan mosolyogva ölelte át, Maia pedig a világ legboldogabb vigyorával nézett a kamerába. Tökéletes kép volt.
Jordan...
Még emlékezni is fájt rá. Már legalább fél év telt el Jordan halála óta, de Maia képtelen volt feldolgozni a veszteséget. Ahányszor csak a fiúra gondolt könnyek csípték a szemét és össze kellett szorítania a kezét, hogy ne tegyen kárt valamiben, vagy éppen valakiben. Kimondhatatlanul hiányzott neki, akkor is, ha elég sok megpróbáltatáson mentek keresztül.
Mindig is Jordan volt az egyetlen és az igazi. Maia senki mással nem tudta elképzelni az életét, csakis vele. És most? Most a szerelme egy sírban fekszik, ő pedig teljesen egyedül maradt New York-i lakásában.
Fogta az üvegszilánkokat és a szemetesbe dobta őket. A képet viszont magához szorítva az ágyba vitte és a párnájára téve nézte. Megsimította Jordan arcát és mély levegőt vett. Aztán betakarózott és a képet ismét magához szorítva hagyta, hogy könnyei lefolyannak az arcán és eláztassák a takarót. Az utolsó alkalomra gondolt: Jordan utolsó napjára. Dühében összeszorult a keze és akaratlanul is vicsorogni kezdett. Legszívesebben darabokra tépte volna Sebastiant, csakhogy erre már nem volt esélye. Az az alávaló féreg meghalt. Maia örült neki, de úgy gondolta túl kegyes halála volt. Egy olyan gonosz, velejéig romlott embernek, mint Sebastian, szörnyű és fájdalmas halál járt volna, hogy megfizessen azért, amit Jordannel és a Lightwood kisfiúval, Max-al tett.
Maia mély levegőt vett és kiűzte a rossz gondolatokat a fejéből. Ismét Jordanra gondolt. Az első randijukra, az első csókra, az első alkalomra. A fiú mosolyára és a karján lévő tetoválására. Arra, hogy milyen kellemes tapintású volt a haja és milyen puhák a kezei. A hangjára, a csilingelő nevetésére gondolt és forró csókjaira. Nem sírt, amikor Jordan meghalt. Nem sírt a temetésén. Ideje volt kiadnia a fájdalmát.
- Jordan Kyle, mindig szeretni foglak- suttogta a sötétbe, lehunyt szemekkel.
