Vacsora a Lightwood családdal

1.3K 56 9
                                    

{A Mennyei tűz városa után olvasandó.}

Mindenki tudta, hogy ez a vacsora kész szívás lesz, mégis megtartották. Isabelle és Alec egyetértettek abban, hogy mindenkinek olyan kellemes lesz, mint egy pókdémon mérge, de nem volt választásuk. Maryse közölte velük, hogy muszáj elmenniük, mert az apjuk is megtiszteli őket a jelenlétével. Sem Alec, sem Isabelle nem akarta látni Robertet, de engedelmeskedtek anyjuk kérésének és pontban este kilenckor megjelentek az Intézet előtt.

- Őszintén nem értem mi történhetett, hogy a nagytiszteletű Inkvizítor megtisztel bennünket, nyomorult halandókat a jelenlétével - dünnyögte Izzy, magassarkújával a lépcsőt rugdosva.

- Ugyan már Iz, legalább próbálj meg jó arcot vágni az egészhez - próbálta csitítani húgát Alec.

Isabelle szeme szikrákat szórt, ahogy a bátyjára nézett, habár haragja nem felé, sokkal inkább a kialakult helyzet, meg persze az apja felé irányult. Amióta Robert elhagyta a családját és elfoglalta az inkvizítori posztot Idrisben, a Lightwood testvérek alig látták az apjukat. Isabelle valahányszor Robertre gondolt, ökölbe szorult a keze és a fogait csikorgatta. Ő tudta, hogy az apja sosem szerette igazán az anyját. Bármit is mondott az Robert arról, hogy a gyerekei igenis fontosak, Isabelle biztos volt az ellenkezőjéről. Ha az apjuk annyira szeretné őket, elítélné Alec másságát? Elhagyta volna őket? Aligha. Izzy legalábbis így gondolta.

Az Intézet ajtaja kitárult, Alec megragadta Isabelle karját és húzni kezdte maga után.
- Engedj el! - mordult rá Isabelle.
- Azt hiszed nekem van kedvem ehhez? Nincs, Iz, de muszáj megtennünk. Az Angyalra, ez csak egy vacsora!
Isabelle továbbra is dühös volt, de bájos mosolyt varázsolt az arcára és Alec-be karolva besétáltak az Intézet ebédlőjébe.

Alec egy ideje átköltözött Magnushoz, Isabelle pedig egy külvárosi lakásban lakott. Egyelőre egyedül, mert Simon-nak még mindig új volt ez az Árnyvilág dolog. Így egyikük sem járt az Intézetben egy ideje, az ebédlőben meg pláne nem. Néha meglátogatták az anyjukat vagy csak úgy, magát az Intézetet.

Az étkezőben Maryse arcára fagyott mosollyal köszöntötte a gyerekeit és puszit nyomott az arcukra. Mindketten hagyták.
Mikor leültek a megterített asztalhoz, az ajtó ismét kinyílt és az Inkvizítor, azaz Robert Lightwood lépett be. Végigmérte családját és leült az asztalfőhöz. Mindezt egyetlen szó, vagy mosoly nélkül.

Maryse behozta a vacsorát - sült csirkét tésztával - és helyet foglalt az asztal másik végén. Pár percnyi kínos csend után aztán Robert megszólalt.
- Hogy vagytok?
Isabelle felhorkant, de a mosolya továbbra is töretlen volt.
- Ó, remekül apa, kösz a kérdést. Na és te?
Alec rosszalóan csóválta a fejét, az anyja pedig Robert reakcióját várta visszatartott lélegzettel.
- Jól, de hiányoztok - nézett gyerekeire.

Alec-nek úgy kellett elfolytania magában a nevetésre késztető ingert. Keserű, gúnyos nevetés kívánkozott ki belőle, nem az a fajta kacagás, amikor valaki mond egy jó viccet.
- Persze, gondolom - kezdte Isabelle. Maryse az orrnyergét masszírozta kínjában. - Nyilván rettentően hiányoznak a gyerekeid, akiket elhagytál, meg a feleséged, akit soha nem is szerettél.

Maryse olyan arcot vágott, mintha pofon vágták volna.
Az asztal alatt Alec belebokszolt Isabelle lábába, de a lány rá sem hederített.
Robert élesen szívta be a levegőt.
- Ne légy tiszteletlen velem, Isabelle.
Izzy gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Miért, mit csinálsz? Szobafogságra ítélsz, mint az apám? Vagy mondjuk elküldessz a Csontvárosba, mint Inkvizítor? Halljuk, apu, mit szeretnél?

Isabelle teljesen belejött a vitába. Arca élettel telt meg és látszott rajta, hogy minden percét élvezi az apja idegesítésének.
- Nincs jogod így beszélni velem. Egyrészt, mert az apád vagyok, másrészt meg az Inkvizítor, a feljebbvalód.

Alec a csirkéjét kezdte piszkálni, de már kihűlt. Alig voltak itt húsz perce, máris úgy tűnt, hamarosan mennek.
- Ja, hát hogyne. Nem leszek olyan, mint anya. Az Angyalra, nézz már rá! Mióta elhagytad meg sem mer szólalni a jelenlétedben. Démonokat öl, de nem mer beszélni veled. Micsoda erős nő!
Maryse dühösen pillantott a lányára, holott tudta, hogy van némi igazság abban, amit mondott.
- Iz, állj le - mondta Alec, de Robert tekintélyt parancsoló hangja félbeszakította.
- Nem tűröm, hogy bárki így beszéljen velem. Még te sem, Isabelle.
Izzy elvigyorodott.
- Csodás, akkor én most le is lépek.
Tényleg felállt és felvette a kabátját. Intett Alecnek, elköszönt az anyjától és a dühöngő apját figyelmen kívül hagyva kivonult az Intézetből.

Pár percnyi habozás után Alec is felállt.
- Igaza van - aztán követte a húgát.

Isabelle az út másik oldalán állt, az eget tanulmányozta. Mikor megpillantotta a felé siető Alec-et, elvigyorodott.
- Büszke vagyok rád.
Alec a szemét forgatta és átkarolva Izzy-t elindult Brooklyn lámpákkal kivilágított utcáin.
- Bemegyünk a Takiba? Éhes vagyok.
A lány bólintott, így a Taki felé vették az irányt, hogy elfogyasszák a vacsorájukat, amire az Intézetben végül nem került sor.

A terem végében ültek, egy-egy pizzával maguk előtt. Csendben eszegettek, mindketten a gondolataikba mélyedve. Egyszer csak Isabelle törte meg a csendet.
- Annyira más minden, amióta Max... szóval amióta Max meghalt. Úgy értem, ha ő még élne, apa biztosan nem hagyott volna el minket.
Alec megrázta a fejét.
-Akkor velünk maradt volna, de az csak rosszabb lenne. Így legalább elég távol van tőlünk.
- Hiányzik Max - mondja Isabelle, a könnyeit visszafolytva.
- Nekem is, Iz, nekem is.
Isabelle a többi vendéget figyelmen kívül hagyva a bátyja mellkasára dőlve zokogni kezdett. Alec szorosan tartotta, mintha húga összeomlana, ha lazítana szorításán. Talán nem is állt olyan messze az igazságtól.

☆☆☆

Sziasztok! Először is köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt (is), remélem tetszett. Visszajelzéseket továbbra is várok, ha tényleg tetszik nektek, amit firkálok, vote-oljatok és kommenteljetek kérlek.
Továbbá ha vannak ötleteiket és szeretnétek, hogy megvalósítsam őket, írjátok meg!:)

ÁrnyvilágWhere stories live. Discover now