Magnus gyakran tett kisebb-nagyon szívességeket mondénoknak, ha azok rendesen megfizették az árát. Gyakran keresték fel például azzal, hogy támassza fel valamelyik elhunyt szerettüket, ha nem is huzamosabb ideig, de legalább egy nap erejéig, csak hogy elmondhassanak nekik mindent, ami a haláluk óta nyomta a hátrahagyottak lelkét. Magnus azonban, mint felelősségteljes boszorkánymester, mindig elhessegette ezeket az alakokat, közölve, hogy amit kérnek teljességgel lehetetlen. Persze, ez azért nem teljesen volt igaz. A nekromancia létező dolog volt, de nyilvánvalóan tiltott varázslat. Na nem mintha Magnus szerette volna ilyen sötét dolgokba ártani magát.
Azon viszont többször is elgondolkozott, hogy mi lenne, ha megpróbálna megidézni valakit a múltból. Nem teljes valójában, csak mondjuk egy afféle vetületet, egy gyenge másolatot. Végül aztán túl sokáig játszott a gondolattal ahhoz, hogy ne valósítsa meg.
Egyik nap kint borús, esős idő volt, Magnus meg Alec pedig rettenetesen unatkozott. Olyannyira, hogy Alec végül elvonult megtisztogatni a fegyvereit - pedig Alecről volt szó, a fegyverein egy porszem sem volt -, Magnus pedig előkeresett egy ütött-kopott könyvet, amely mindenféle varázslatokkal tele volt.
- Végül is, egy ember megidézése sem lehet annyira más, mint egy démoné - morfondírozott magában, és nekilátott a munkának.
A szőnyeget feltűrte és a sarokba állította, majd krétával tökéletes kört rajzolt a padlóra. Egy átlagos körnek meg kell tennie, elvégre nem rajzolhat pentagrammát, nem egy démont készül megidézni. Elmormolta magában a démonidézéshez szükséges latin sorokat, majd változtatott rajta itt-ott. A szavak furcsán csengtek, hiszen nem is voltak hivatalos igék. Amikor elért addig a részig, ahol a megidézendő ember nevét kellett kimondani, egy pillanatra megakadt. Át sem gondolta, hogy mégis kit kéne visszahoznia! Aztán kimondta az első nevet, ami eszébe jutott: William Herondale.
A kör közepéből fehér füstfelhő szállt fel és lassan az egész szobát belepte. Alec köhögve dugta be a fejét.
- Mi a fenét csinálsz?
- Megidézek valakit, Alexander. Nem csatlakozol?
Alex homlokráncolva belépett és becsukta maga mögött az ajtót, hogy a többi helyiségbe ne szálljon át a mágikus füst, majd a kanapéra feldőlve figyelte, hogy mi akar kibontakozni a ködből. Alig két perc múlva a köd feloszlott és egy furcsa alak állt a kör közepén. Nem is furcsa volt, egyszerűen csak nem illett bele Magnus modern lakásának képébe a maga viktoriánus ruháival.
- Az Angyalra, mi a...
A hangja kicsit reszelős volt, a bőre pedig sápadt, majdnem átlátszó, de ezen kívül normálisnak tűnt. Értetlenkedve körbefordult a szobában, majd megakadt a szeme Magnuson.
- Ma-Magnus Bane? Mi... Hogy... Mit csináltál? Hol vagyok?
- A lakásomban, Brooklynban.
- Hogy hol?
Will homlokára mély barázdákat húzott a gyanakvás és éretlenség. Magnus azonnal igyekezett megnyugtatni, és elmondta, hogyan idézte meg és miért. Rövid beszámolója végére Will mintha egy kicsit megnyugodni látszott volna.
- Ennyire hiányoztam volna? - kérdezte Will széles mosollyal az arcán. Magnus csak nevetett, Alec pedig továbbra is összehúzott szemmel figyelte az eseményeket.
- Magnus, ez kicsoda?
- Hogyhogy ki vagyok, árnyvadász? - felelt Magnus helyett Will. - Hát nem zengenek ódákat rólam? Nem én vagyok mostanra a valahavolt leghíresebb árnyvadász?
- Nem, szerintem az még mindig Jonathan Shadowhunter. Szóval?
- Will Herondale vagyok - dünnyögte Will.
