the kids in the dark |HU!larry™|

3

- Nem találnál vissza egyedül... - a fiú hangját az ajtó kemény faanyagán alig hallható kopogtatás szakítja meg. A kék szemek azonnal odaszegeződnek a hang irányába és az egész teste megfeszül idegességeben.

-Ne szólalj meg és ne mozdulj -utasítja fojtottan a szoba tulajdonosa, mielőtt feláll és nesztelenül ellépked egészen a falig.

Olyan közel áll az ajtóhoz, hogy kinyitni is alig tudja, de ez legalább megóvja a bent rémülten ülő fiút, a váratlan látogató kíváncsi tekintetétől.

Harryt nagyon furdalja a kíváncsiság, hogy vajon ki az, aki ilyen későn zargatja a másik fiút.

Talán egy itt dolgozó az?

Áh, az biztos nem lenne annyira illedelmes, hogy kopogjon. De akkor ki?

- Lo... - kezdi egy magas lányhang, de mondandóját nem tudja befejezni.

- Diana, meg se szólalj. Épp dolgom van - a fiú csupán suttog.

Harry alig tudja kivenni mit mond, pedig a kíváncsiság emészti: minél többet meg akar tudni erről a helyről, az itteni "diákok"ról, de legfőképp erről a fiúról. Na meg persze, hogy mit akar itt ez a lány.

- Nem ez a ... - kezdene újra beszélni az ismeretlen hang, ám feszültebben, mint először.

- Hallottál az imént? - vág ismét közbe - Később elmegyek hozzád, na hord el magad.

- Jajj megzavartalak miközben kiverted? Bocsáss meg - Harry kicsit elpirul, ahogy elképzeli a kékszeműt miközben örömet okoz magának. Hiába, akármit mondanak ő azt rögtön maga elé vetíti.

- Azt mondtam, elmegyek hozzád -sziszegi tagoltan a fiú.

Harry nem hall választ, csak a csukodó ajtó hangját. Az újabb, számára ismeretlen diák úgy látszik végül beadta a derekát és visszament oda, ahonnan jött.

- Visszakísérlek - ennyit mond a még mindig névtelen fiú, vonásai megkeményedtek és szemei sötétebbek.

Mint az óceán késő este - gondolja Harry, aztán bólint, a lábai még mindig sajognak, de készségesen követi a másikat.

A lépcsőnél van csak szüksége segítségre, a folyosó homályában megmarad a másfél méteres távolság.

Az idősebb már úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét, azt is tudja hol, mikor felügyelnek őrök, így problémamentes az útjuk, egészen addig a sarokig, ahol szerencsésen egymásba botlottak. Illetve Harry az alacsonyabb fiúba, de ez csak részlet kérdés.

- Nem tudom melyik a szobád - tárja szét a karját a nemrég megismert segítő.

- Én se igazán - Harry lihegve a falnak dől, ez a kis séta kifárasztotta gyenge lábait. - Őszintén, annyira nem is figyeltem a nő prédikációjára.

Próbálja feleleveníteni a két nevet, amit az asszony megemlített, de ez csaknem lehetetlen. Sosem volt jó memóriája, ezért is utálta mindig a memória játékokat. Örökké ő veszített bennük.

- Oké, szobatársad? Hátha ismerem.

- Kettő fiú, de a nevük... - Harry próbálja összeszedni azt a pár szem emlékfoszlányt ami megmaradt benne. Nem akar szerencsétlennek egész éjszaka a terhére lenni. Az a lány is bizonyára várja...

- Ebben a szárnyban volt, igaz? Hisz nem lépcsőztél - kémleli a sötét alagútszerű folyosót kék szemeivel, kutatva az agyában, hogy kik laknak ott - Három ágyas szoba, de ketten voltak benne -mormolja.

- Talán Adam volt az egyik? -szól közbe Haz halkan.

- Adam? Nem, ő biztos nem... Aaron! Igen, neki kell lennie. Aaron és a kisfiú. Gondolhattam volna, hogy olyan szerencsétlen vagy, hogy egy pszichopatát kapsz szobatársul. De lehetett volna rosszabb is - a fiú halkan és gyorsan beszél, miközben már indul is célja felé.

- Hogy érted ezt? -siet utána Harry.

- Az a fiú embereket ölt, de mivel agyi baja van, úgy gondolták itt meggyógyulhat. Mintha itt bárki meggyógyulhatna! -az alacsonyabb fiú hangereje kissé megemelkedik idegességében, de gyorsan lenyugtatja magát -Minden esetre vigyázz vele!

- Rendben -Harry ennyit nyög ki. Ennél nem is lehetne rózsásabb a helyzet. Egy pszichopata mellett fog aludni, aki bármikor elvághatja a torkát álmában.

És ez a fiú is magára hagyja. Ilyenkor kire számítson?

Következő állomásuk a 128-as szoba. Vagyis Harry szobája.

- Sok sikert a holnaphoz -búcsúzik a másik.

Nyilvánvalóan már menne ahhoz a Diana nevű lányhoz -gondolkozik Harry, meglepődik ezen az elméleten, mely epésen visszhangzik benne.

Féltékeny a lányra, aki valószínűleg tudja a fiú nevét, beszélhet vele, ismerheti, ha nem is teljesen, találkozhat vele, és bizonyára a szobatársa nem egy gyilkos. Lehet, hogy a barátnője... bár ez a hely nem a legmegfelelőbb a társkeresésre, és egyikük hangsúlya, se szókészlete nem volt ehhez mérhető.

- Nem foglak látni? -csúszik ki a göndörke száján.

- Talán fogsz. De jól jegyezd meg: nem ismerhetsz, én egy idegen vagyok, akivel még nem találkozál. Utolsó jó tanács, aztán tényleg befejeztem: ne bűvöljön el egyetlen ártatlan mosoly se, ne bízz meg bennük.

- Nos... -köszörül torkot Harry -Köszönöm, mindent.

- Abbahagyhatnád a dolgok köszöngetését, örülj neki ma és holnapra felejtsd el, mert olyan, hogy hála, kevés embernek jelent valamit - a fiú bozontos hajába túr miközben hátrál, majd eltűnik, akár egy ragadózó nagymacska: hangtalanul.

Harry jobbnak látja a szobán belül tartózkodni, nehogy elkapják, vagy észrevegyék.

A szoba sötét, a levegője fullasztó, akár a nyári pára, de itt nincs meleg. Rémisztőbb a helység, így hogy tudja az egyik fekhelyen egy gyilkos húzza a lóbőrt.

Fájós lába pont az egyik ágy sarkába ütközik, amitől pár másodpercig csak villódzó csillagok táncolnak a szemei előtt, aztán könnybe lábadnak azok.

Jelenleg egyetlen kívánsága van, hogy elmeneküljön innen jó messzire, és ha erre az egyetlen elérhető mód az alvás, akkor egye fene, ő aludni fog. Amúgy is több, mint 24 órája ébren van, ráfér a pihenés, a sok stressz és menekülés után.

Az első ágy, amivel lábszára találkozott foglalt, ám a második a sarokban roskadozó, csak rá vár. Kicsit nyikorognak a deszkák, mikor ráül és a szaga se kellemes, a célnak mégis megfelel. A fárasztó nap után Harry megkönnyebbülten dől le rá.

Idegesítő és hangos berregés riasztja fel Harryt. Mint a tűz riadó általánosban - ez az első gondolata. Majd szép lassan tudatába kúszik hol van és mit kéne tennie.

A fény, ami a plafon közepéről lelógó villanykörtéből árad, bántja összeszűkült szemeit.

A szomszéd ágy szélén, neki háttal, egy 12 éves forma kisfiú köti be sportcipőjét. Egyenes barna haja előre lóg a szemébe, ahogy hátra pillant.

- Gyere, különben nem engednek be -tájékoztatja Harryt, majd felpattan és már ott sincs. A szoba üres, úgy látszik Aaron előbb lelépett.

Nincs más választása tehát, fel kell kelnie és kilépni sorstársai közé.