The Secrets of the Forest III. - Végzet

5. fejezet

Sosem láttam még fehéret viselni, bár nem mintha olyan sokszor találkoztunk volna. Valamiért nem illett hozzá. Vörös haja rettenetesen elütött, a szeme akár két nagy fekete tátongó üreg az arcán. Nem, a fehér határozottan nem az ő színe. Hiszen láttam, ahogy végez a saját testvérével, vigyorogva, a megbánás vagy a bűntudat leghalványabb szikráját sem mutatva. A fekete sokkal inkább illene hozzá. Vagy a vörös.

Semmitmondó tekintettel fürkészett, ahogy megállt előttem két méterre. Farkasszemet néztünk egymással az általa kreált dimenzióban. Ő nem ölhet meg álmomban, viszont súlyos károkat tehet bennem, így ügyelnem kell rá, hogy ez a távolság fennmaradjon. Egyre csak nézett, az arcáról semmifajta érzelmet nem lehetett leolvasni. Mellette egy aprócska nyúlnak éreztem magam. Belül remegtem, és bár igyekeztem nem mutatni, nem vagyok benne biztos, hogy nem látott át rajtam.

- Hogy tetszett az üzenetem?

A kérdése váratlanul ért. Az üres térben visszhangzott a hangja, mintha csak a félelmetes hatását szeretné ezzel növelni.

- A fehér nem illik hozzád. – Kijelentésemre csupán egy féloldalas mosollyal válaszolt, majd elindult felém. Egyet lépett előre, én egyet hátra. Felvont szemöldökkel állt meg a harmadik kísérlet után, hogy közelebb kerüljön hozzám.- Tudod, hogy nem ölhetlek meg. Akkor miért menekülsz?- Miért megy a maci a málnásba?- Egyetlen kérdésemre sem vagy hajlandó egyenes választ adni, igaz?- Vajon milyen lehet az idő a valós dimenzióban? Szerinted eshetett éjjel a hó?- Valójában nem játszadoztam vele, csupán próbáltam elkerülni a komolyabb beszélgetést. Reméltem, hogy ezzel inkább békén hagy. Katherinere sokkal inkább kíváncsi lennék álmomban.- Nem találtad meg, igaz?- Teljesen lesokkolt ez a kérdés. Elképzelésem sem volt, miről beszélhet. Az arcán játszó szórakozott kifejezést látva gyanítom, hogy élvezte a helyzetet.- Mégis micsodát?- Szóval valóban nem –nyugtázta a győztesek vigyorával; a kárörvendő fajtával. – Pedig én ott hagytam neked. - Miről beszélsz, Davin?- Egy aprócska segítségről. Tudod, kezd unalmassá válni, hogy ennyire nyilvánvaló a győzelmem. Nem akarom, hogy ilyen végtelenül könnyű legyen.- Nem érdekel a körítő szöveged. Azt kérdeztem, miről beszélsz – tettem felé egy határozott, fenyegetőnek szánt lépést, mire a vigyora csak még szélesebb lett. Sokkal inkább hatott vicsorgásnak. - A kis cicababa műsorvezető volt eddig a legjobb alkotásom, nem gondolod?- tette fel a kérdést, mire az alakja halványodni kezdett. –Hagytam neked egy kis ajándékot. Remélem, megtalálod.- Miféle „ajándékot"?

Mire feltettem a kérdést már eltűnt.

Egyedül maradtam a sötétségben.

- Hogy mi?- Tom idegesnek, mégis kíváncsinak tűnt a vonal túlsó végén.

- Azt mondta, „hagytam neked egy kis ajándékot". Lana testéről beszélt.- De hisz felboncolták... Ha volt is ott valami, már biztosan megtalálták.- Nem hinném. Davin nem ilyen egyszerű. Túl tökéletes munka volt, már ha az ilyet annak lehet nevezni... Biztos vagyok benne, hogy nem találták meg.- Szóval azt mondod, keressük meg?- Igen. - De hisz a test a hullaházban van... lehetetlen oda bejutni. Főleg így, hogy a média megszállta a helyet.- Akkor is meg kell próbálni. Viszont nem mehetünk mind, az túl feltűnő lenne.- Te, Damien és én. Holnap éjjel.

Mielőtt kifejezhettem volna tiltakozásomat, már le is tette a kagylót. Nem akartam Damiennel menni, de igaza volt. Ő a Testőr, Tom pedig a legérettebb, és neki vannak a legjobb ötletei. Ez a csapat volt a lehető legjobb választás. Még akkor is, ha ez ellentmond a személyes érzelmeinknek.

Mindenhol ezt látni. A tévében, a rádióban, az összes újságban. Nem csupán a helyi érdekeltségű, de még az országos, sőt nemzetközi lapok címlapján is ez virít: „Mészárlás Dollivanban".