Már csak egyetlen lépés választja el Elena Tisdalet a rémálom végétől. Most, hogy megvan a holttest, szinte már látja a fényt az alagút végén, a szabadságot a sötét titkoktól, a legendától. Persze nem lesz olyan könnyű, mint szeretné. A Sullivanek...
Másodszor pedig: 2017 meghatározó év lesz a blog számára, ugyanis lassan kezdődhet a visszaszámlálás: már csak 10 fejezet + az epilógus van hátra Elena és a többiek kalandjából, ami pedig tudjátok, mit jelent. Idén a TSF véget ér.
Na de ne szaladjunk ennyire előre! Hiszen még sok időnk van addig, ezen kívül pedig dolgozom már pár projekten - az más kérdés, hogy publikálható állapotban lesznek-e, mire ennek vége, de ha még nem, akkor sem kell csüggedni, mert ez esetben kis szünet után ismét jelentkezni fogok valamivel. De ez még tényleg messze van.
Egyelőre élvezzük ki, ami még a TSF-ből hátra van! :) Most jönnek még csak az igazán érdekes és izgalmas dolgok :3
Ui.: A következő fejezet a vizsgabeosztásom miatt január 23-án vagy utána érkezik. Köszönöm a megértést és a türelmet! :)
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Minden erőfeszítésem hasztalan volt, így egy idő után inkább hagytam magam. Tartalékolnom kellett az erőmet. Dohos szag ütötte meg az orrom, amitől undorodva grimaszoltam. Patkánybűz terjengett, a távolból csöpögés hangja szűrődött felénk. Az egész túlságosan is emlékeztetett a középkori várbörtönökre. Több rácsokkal elhatárolt cella mellett is elhaladtunk, ám az összes üres volt. Félelemmel telve jártattam végig rajtuk a tekintetem, hátha megpillantom fogvatartott barátnőmet, ám ez nem történet meg. A legutolsó cellában tettek le, mire azonnal szökni igyekeztem, ám a túlerő felülkerekedett. A falból két kar és két lábbilincs lógott ki, mind a négyet felhelyezték. Kicsit nagynak éreztem, azonban a kezem nem fért volna át rajta. Legalább nem szorított. A láncok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy ülve és állva is „kényelmesek" legyenek, vagyis nem feszültek. Kényelmesnek ellenben korántsem mondtam volna. Persze az átkutatást sem hagyták ki, ám nem voltak valami hatékonyak: pusztán a telefonomat találták meg és vették el, amin szerencsére jelkód van, így nem tudnak vele mit kezdeni. Hacsak persze nincs köztük valaki, aki ért az ilyesmihez. A tőr még mindig ott lapult a csizmámban, és egy kellően kicsavart pózban akár el is érhettem. Egyelőre vészhelyzet esetére tartogattam.
- Reachel! Reachel, itt vagy?- suttogtam a vak sötétségbe, amikor egyedül maradtam. Nem érkezett válasz. –Reachel? Itt vagy?- ezúttal már kiáltottam, ám válasz ezúttal sem érkezett.
Nincs itt.
Ha nem itt tartják fogva, akkor hol? Esetleg elkéstem? Vagy tényleg egy címeres ökör vagyok, és egyenesen a Mester csapdájába sétáltam? Fogalmam sincs. Csupán az volt biztos, hogy egyedül voltam, bezárva a negyedik kastély büdös, hideg tömlöcébe, ki tudja, meddig. Abban reménykedtem, hogy időközben a fiúk közül valaki észrevette az üzenetem, és a keresésemre indultak. Fejemet a nyirkos kőfalnak támasztottam, úgy meredtem a semmibe. Itt is az a síri csend uralkodott, mint az erdőben, csupán a monoton csöpögő hangot lehetett hallani. Megnyugtatott. Csak számoltam a cseppeket, közben pedig menekülési terven agyaltam, ám egyszerűen képtelen voltam egy épkézláb ötlettel előállni. Fogalmam sem volt, hogy néz ki a kastély belülről, hol vannak az ajtók, esetleg titkos folyosók, hány csicska van a birtokon, hol őrködnek, hány véreb van, hol vannak... Semmit, az égvilágon semmit nem tudtam. A tudatlanság pedig egyet jelent a tehetetlenséggel, ami akár a vesztemet is okozhatja. Csakhogy nem lehet így vége mindennek. A Mester nem ilyen, ő szeret játszadozni, kiélvezni mindent, aprólékosan haladni. Nem fog azonnal megölni, elvégre akkor már megtette volna. De akkor mit akarhat?
