Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Egy🍀

Várakozva kémleltem kifelé a repülőgép miniatűr ablakán. Szinte el sem tudtam hinni, hogy valóban ott voltam a fedélzeten és nem csak egy élethű álom kerítetett hatalmába. A szituáció azonban nagyonis valóságos volt, én pedig kissé bizonytalanul ugyan, de a repülőgép landolásával párhuzamosan, rendíthetetlenül haladtam a jövőm felé.

Ahogy a biztonsági öv becsatolására vonatkozó jelzés felvillant, hirtelen kizökkentem a bambulásból. Gyorsan bekötöttem magam, belekortyoltam a fedélzeten vásárolt, túlárazott narancslémbe, majd becsukva a szemeimet visszadőltem az ülésre.

Felidézve a közelmúlt emlékeit, büszkén elmosolyodtam. Az emberek többsége legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy meg fogom kapni az ösztöndíjat. Még a saját családom is ugyan támogatva, de kételkedve állt a dologhoz. Az igazat megvallva, az elején még én sem fűztem túl sok reményt az ügyhöz, de miután az interjúm egész jól sikerült, elkezdtem elhinni, hogy mégis van esélyem.

Hirtelen elkezdett a gép az addigiaknál kissé erősebben rázkódni. Tisztában voltam vele, hogy ez normális, ám a fogaimat görcsösen összeszorítva megmarkoltam a szék alját. A mellettem helyet foglaló középkorú nő a szeme sarkából kétkedve rám pillantott, majd alig észrevehetően megrázta a fejét.

Negyed órányi szenvedés után végre sikerült landolnia az utasszállítónak. Amint lehetőségem volt rá, azonnal felpattantam, majd összekaparva a csomagjaimat befurakodtam a kifelé áramló utasok tömegébe, hogy végre kipréseljem magam az enyhén szendvics szagú fedélzetről.

Röpke fél órával később már a repülőtéren toporogtam a futószalag mellett és bámultam, ahogyan az emberek felmarkolják a bőröndjeiket, aztán boldogan továbbállnak. A különböző színű és méretű csomagok kavalkádja már kezdte kissé megzavarni az elmémet, hiszen akárhogyan is próbálkoztam, nem sikerült megtalálnom a saját poggyászomat. Össze-vissza nézelődtem és forgolódtam, azonban, mikor negyed óra elteltével még mindig se híre se hamva nem volt a bőröndömnek, belém hasított a felismerés, miszerint itt valószínűleg nem bennem kell keresni a hibát. A pánik azonnal hatalmába kerített és hirtelen azt sem tudtam, mi tévő legyek. Kissé labilis állapotban elbotladoztam az első reptéri dolgozóhoz, akit megláttam, és megpróbáltam elmagyarázni neki a problémámat. A férfi bólintva tudatosította magában az elhangzottakat, majd közölte, hogy maradjak ott, ahol vagyok, aztán elrohant valahova.

Újabb húsz perc telt el anélkül, hogy bármi is történt volna. Az idegrendszerem kezdte feladni a harcot és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a düh és a pánik. Bele se mertem gondolni, mit fogok kezdeni egy idegen országban, ha eltűnik az összes fontos holmim. A kezemet tördelve kémleltem az egyik kaput annak reményében, hátha a férfi visszahozza a bőröndömet, mikor hirtelen megpillantottam az egyik stewardesst, aki a gépemen volt. Gondolkodás nélkül, gyorsan elé rohantam, ő pedig értetlenül lefékezte lépteit.
– Segíthetek? – nézett rám gyanakvóan.
– Csak afelől szeretnék érdeklődni, hogy tud esetleg valamit az előző járat bőröndjeiről? – vakartam meg a fejem. Az élénk rózsaszín rúzst viselő nő úgy nézett vissza rám, mintha idióta lennék. Valószínűleg igaza volt.
– Hát azokat már mind elvitték, nem? – vonta meg a vállát bizonytalanul, nekem pedig kikerekedtek a szemeim.
– Hogy mi?! Ez nem lehet! – tört ki belőlem az újabb pánikroham és hirtelen az sem tudott érdekelni, hogy a panaszkodásom meghallgatása egyáltalán nem tartozik bele a munkakörébe.
– Uram, kérem, nyugodjon meg – közölte semleges hangon és sütött róla, hogy rohadtul nem érdekli a problémám – Napi szinten történik ilyen. Biztos vagyok benne, hogy miután értesült az illetékes kolléga a problémáról, hamar megkerülnek a csomagjai – darálta le monoton hangszínen, azonban legnagyobb szerencséjére hirtelen elkezdett csörögni a telefonja. Szinte láttam, ahogy kivirul az arca, aztán felvette a készüléket, engem pedig gyorsan ott is hagyott a francba.