Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Hét🍀

Álmosan folyattam a vizet a koszos tányérokra. Lehet inkább vissza kellett volna aludnom. Két lány nevetgélve bejött a konyhába és leültek az egyik asztalhoz. Valamiről izgatottan sugdolóztak, de nem hallottam miről. Az egyik odament a kávéfőzőhöz és beindította a kicsi gépezetet. Halkan kotyogott és a helyiséget enyhe kávéillat töltötte be. Mosolyra húzódtak az ajkaim. Otthon minden reggel ez fogadott. A szüleim és a húgom is hatalmas kávé-őrültek, egyedül én nem vagyok az. Léna megpróbált rászoktatni, ám nem sikerült neki. Azt mondtam, hogy jó hugicaként inkább vegyen rólam példát és ő se kávézzon. Szóval semmi sem változott egyikünk szokásaiban sem. Azonban megígértem neki, hogy majd szülinapjára küldök neki eredeti ír kávét. Nem akartam mondani, hogy én a helyében inkább ír sört kérnék. Az nevezetesebb, mint az ír kávé.
Mikor kész lettem, visszatettem a tányérokat a szekrénybe és visszamentem a szobába. Dávidot pontosan abban a szituációban találtam, ahogy akkor volt, amikor kimentem. Az ágyán feküdt a laptopjával az ölében. A földön mellette ízlésesen egy üres vödör és egy bögre zacskós leves díszelgett. Odaléptem elé, ő pedig letolta a fejhallgatóját és rám nézett.
– Na, melyiket választod? – mutattam a két említett tárgyra enyhén szórakozottan.
– Egyelőre egyiket sem – sóhajtott aztán leemelte magáról a gépét és felült – Hugyoznom kell – közölte és kissé bizonytalan léptekkel elcaplatott a fürdőig.
A számítógépe képernyőjén valami sorozat volt megnyitva. Odaguggoltam, hogy lássam mi az. A tervem nem jött be, ugyanis a képkockában megjelenő tájról nem igazán tudtam beazonosítani. A videó elejére kattintottam, hogy meglássam a címét. "Riverdale". Nagyon ismerősen hangzott, ám fogalmam sem volt, honnan, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy hallottam már ezt a nevet valahol. Elkezdtem kutakodni az emlékezetemben. Amíg ezen filóztam, Dávid visszatért az ágyába. Kényelmesen elhelyezkedett aztán visszatette magára a laptopját, de amikor rápillantott a képernyőre, megrökönyödött.
– Ezt most miért kellett, Marty? – nézett rám szemrehányóan én pedig hirtelen nem is értettem, hogy miről beszél – Éppen a legizgalmasabb résznél voltam, erre te elkapcsoltad! Ráadásul itt nem valami gyors a net, ezért nem is biztos, hogy betölt, ha visszakattintok oda, ahol voltam! Kösz szépen... – puffogott és megrázta a fejét. Bármennyire is akartam, nem tudtam átérezni a problémáját. Mosolyomat elfojtva bámultam a szerencsétlenkedését, amikor hirtelen beugrott, honnan is ismerős a sorozata.
– Remélem tisztában vagy vele, hogy ugyanazt nézed, mint a tizennégy éves húgom – röhögtem el magam. Dávid szúrós szemmel nézett rám.
– Ez csak azt tanúsítja, hogy annyira jó, hogy széles nézőközönséget ér el – vonta meg a vállát.
– Ha te mondod – kuncogtam – Lehet, megadom a neki a számod, és akkor majd tudtok együtt fangirlködni. Örülni fog neki.
– Kicsinállak – mordult föl aztán a kezeivel elkapta a nyakam és elkezdte lefelé nyomni, azonban még így is nagyon jót mulattam azon, mennyire felkapta a vizet.
– Hé vigyázz! Mindjárt feldöntöm a levesedet és beleömlik a hányós vödrödbe, ha ezt így folytatod! – röhögtem és megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Pár másodpercig még így vergődtem, aztán hirtelen elengedett én pedig hátraestem. Szitkozódtam egyet és lassan ülő helyzetbe tornáztam magam. Észrevettem, hogy egyenesen engem bámul. A haja kócosan lógott a szemébe és enyhén lihegett. Kezeivel görcsösen markolászta az ölében pihenő számítógép oldalát. Álltam a tekintetét. Kék szemei az enyémbe fúródtak aztán hirtelen hatalmasra tágultak a pupillái. Szólásra nyitotta a száját, ám beszéd helyett gyorsan a vödör fölé hajolt és elkezdett öklendezni. Elhúztam a számat aztán közelebb húzódtam hozzá és megveregettem a hátát. Egy ideig még szótlanul ültem mellette a szenvedését figyelve.
– Kitartást – álltam fel pár perc után, mikor rájöttem, hogy semmi értelme annak, amit csinálok. Válaszul fölmutatta a hüvelykujját, ám továbbra is a vödörbe volt temetkezve. Gyorsan vittem neki egy pohár vizet aztán kiléptem a szobánkból és az udvar felé vettem az irányt. Végiggyalogoltam a pirosra festett folyosón, egyenesen el a konyha mellett, amiről automatikusan Dávid jutott eszembe. Elfordultam jobbra, hogy lemenjek a lépcsőn, ám hirtelen megbotlottam és egy kiáltás kíséretében majdnem lezúgtam. Egy hajszálon múlt, hogy meg tudtam kapaszkodni a korlátban. Mikor felocsúdtam a kezdeti sokkból, észrevettem, hogy egy lány áll előttem. Elég furcsán méregetett. Nem tudtam eldönteni, hogy megijedt vagy csak a nevetését próbálja elfojtani.
– Öhm...jól vagy? – érdeklődött.
– Ja, persze, semmiség – vakartam meg a tarkómat, ám ő csak ugyanúgy állt előttem. Nem értettem, miért figyel még mindig, mikor rájöttem, hogy teljesen elállom az utat. Hirtelen még kínosabban kezdtem érezni magam és gyorsan arrébb húzódtam. Ő motyogott egy "köszi"-t aztán fellépkedett a fokokon és elviharzott. Fogalmam sem volt, ki ő, de ezek után inkább nem is akartam vele újra találkozni.
Mikor leértem az udvarra, leültem egy padra és elővettem a telefonom. Betettem a fülest és elkezdtem zenét hallgatni. Kellemes szellő fújt át a nyár végi, meleg levegőn. Nagy lélegzetet vettem és becsuktam a szemem. Rájöttem, hogy nagyon megszerettem a suliudvart. Hatalmas területen helyezkedik el, ráadásul az iskola, a könyvtár és a kollégiumok épületei körbeölelik az egészet. Teljesen zárt, nem tud semmiféle idegen bejutni. Az iskola és a könyvtár felőli részen egy nagy, térkővel kirakott rész van. Az épületek közvetlen közelében néhány pad áll, ám középen az üresség pont alkalmas az órára menő diákok áramlására. Arrébb, a kollégiumok környékén egy bokros-fás, zöld terület helyezkedik el. Tele van padokkal, asztalokkal és jó sok árnyékkal. Gyakran leül egy-egy diák vagy csapatokban nevetgélnek az asztalok körül. A leghátsó kollégiumok közelében foci pálya, röplabda pálya és egy sportcsarnok áll. A csarnok épülete két részből tevődik össze. Az egyik egy úszómedence, a másik pedig a tényleges terem. A legnépszerűbb hely azonban a térköves rész szélén elhelyezkedő büfé. Ott általában nyüzsögnek a diákok és mindig pizza és hot dog illat terjeng. De ha valaki inkább saját maga szeretné elkészíteni az ennivalóját, akkor az udvar hátsó kijáratán keresztül rögtön egy boltba jut, ahol megveheti az alapanyagokat.
– Mi újság, Martin? – zökkentett ki gondolatmenetemből valaki és leült mellém. Mikor felnéztem, Casey vörös, hullámos fürtjeivel találtam szembe magam – Elmenekültél? – kuncogott.
– Ne is mondd! – ráztam meg a fejem – Dávid órák óta okádik.
– Elisa sincs valami jól – nevette el magát. Belegondoltam, hogy ha előző nap nem fájt volna a fejem, akkor lehet, éppen versenyt rókáznék Dáviddal a szobánkban.
– Te nem szoktál inni? – kérdeztem, mert kíváncsivá tett, ő miért maradt józan.
– De szoktam – vigyorodott el – Azonban általában figyelek arra, hogy tartsam a mértéket – vonta meg a vállát – De ha valaki kérdezné, akkor csak jól bírom a piát – kacsintott rám.
Ezek után még egy ideig ültünk a padon és beszélgettünk. Később megjelent Ryan is, aki elújságolta, hogy Cara sincs fényesen. Sajnáltam őket, hiszen nagyon szép idő volt. Ez volt az utolsó előtti nap az iskolakezdés előtt, ők pedig a szobájukban kuksolva szenvedhettek.
– Amúgy mi volt ez a vita köztetek Cara-val tegnap? – kérdeztem Ryan-től, mikor már majdnem egy órája csevegtünk hárman.
– Mire gondolsz? – húzta össze a szemöldökét.
– Nemár...te sem emlékszel, mint valószínűleg a többi jómadár? – csapta meg játékosan Casey.
– De emlékszem, csak nem tudom, miről van szó – forgatta meg a szemeit.
– Valami gyerekkori sérelmet emlegetett Elisa – próbáltam visszaidézni az este elhangzottakat.
– Ja, igen – bólintott – Amikor kisgyerekek voltunk, ő sokkal hamarabb lett magas, mint én. Akkoriban folyton azt mondogatta, hogy azért, mert ő tíz perccel előbb született. Ám amikor elkezdtem kamaszodni és túlnőttem, egy világ omlott össze benne – röhögte el magát.
Jaj, ezek a testvérharcok. Mi a húgommal igazi mesterei lettünk. Teljesen kiidegeltük egymást minden nap. Nem volt olyan hét, hogy nem csaptuk egymásra az ajtót ordítozva vagy nem ingoráltuk a másikat pár órára. Ezek ellenére azonban mégis hiányzik a kis hülye. Bár most már itt van Dávid, aki belegondolva legalább olyan idegesítő, mint Léna. De az is lehet, hogy jobban.