Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Öt🍀

Casey unott arccal álldogált az ajtó előtt, amikor pár másodperccel később kiléptünk. Időközben sikerült felfedeznünk, hogy a nyílászárónknak tulajdonképpen semmi baja sem volt, csupán egy kissé beragadt, én pedig kretén voltam és utána rossz irányba próbáltam meg kinyitni.

Dávid eközben minden erejével azon volt, hogy minél jobban befeszítsen annak érdekében, hogy az összes kockája a hasán kivehető legyen. Szerencsére már csak ezt tudta mutogatni, hiszen mielőtt kiléptünk, meggyőztem, hogy egy törülközőt legalább csavarjon maga köré.

– Azért vegyél levegőt is, látszik rajtad, hogy erőlködsz – tette karba a kezét Casey Dávidra nézve, aki még mindig egy fotózáson képzelte magát.

Abban a pillanatban azt hittem, hogy Dávidban egy világ fog összedőlni, ám szó sem volt erről. Teljesen figyelmen kívül hagyta a beszólást és ugyanolyan lelki nyugalommal folytatta tovább a dolgot.

– Csak azért jöttem amúgy, hogy elmondjam, a buli egy kicsit később kezdődik – váltott témát a lány – Nem tudom, hogy addig előtte ti akartok-e csinálni valamit vagy...Mégis mi ez a fejeden? – akadt meg, ahogy meglátta a homlokomat. Egy hatalmas, fehér gézréteg volt ráragasztva.
– Egy kicsit elestem – vakartam meg a tarkóm, azonban a részletekbe nem igazán akartam belemenni. Ez már így is elég kínos volt.
– Nem kéne látnia egy orvosnak? Egy kicsit átvérzett – vizslatta aggódóan a kritikus területet.
– Azért nem olyan súlyos. Bár kicsit még szédülök amúgy...
– Basszus – húzta el a száját a lány együttérzően – Remélem, azért jobban leszel.
– Lehet offolom ezt a mait amúgy, annyira szarul nem vagyok, de így inkább nem mennék sehova – mutattam grimaszolva a homlokomra – De ti nyugodtan menjetek, én addig majd elleszek – legyintettem, majd oldalra léptem és a szoba belseje felé vettem az irányt, mert hirtelen kicsit jobban megszédültem.

Megkönnyebbülve lehuppantam a kanapéra és vártam, hogy elmúljon a rosszullétem. Szerencsére pár perc múlva ez meg is történt, ezért felegyenesedtem és megpróbáltam megkeresni a távirányítót. Casey és Dávid közben már eltűntek a szobából. Nem is vettem észre, mikor kimentek. Fasza. Tudom, hogy én mondtam nekik, hogy menjenek, de azért elköszönhettek volna. Vagy valami.

Igazából nem rájuk voltam mérges, hanem magamra, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Most egy rohadt ajtó miatt lemaradok egy ilyen eseményről. Ez nem csak egy buli lett volna, ez lett volna a belépőm ebbe a suliba.

Realizáva, hogy hiába siránkozom, attól még nem lesz jobb, nagyot sóhajtva bekapcsoltam a tévét és elkezdtem céltalanul kapcsolgatni a csatornák között.

Mikor pár perccel később éppen egy középkorú férfi esküdözött, hogy annál nincs jobb zöldségaprító, mint amit éppen a kezében tart és, ha most megvesszük, akkor egy ajándék hámozó is jár mellé, hallottam az ajtót becsapódni. Megrezzenve néztem az irányába és Dávidot pillantottam meg belépni a szobába. Hevesen beviharzott, aztán ledobta magát mellém.

– Mégis miért nézel teleshopot? – fordította felém a fejét, miközben engem majdnem letúrva, félig fekve megpróbált elhelyezkedni a kanapé maradék részén.
– Nem nézem, itt maradt a csatorna – rántottam meg a vállam és löktem egyet szobatársamon egy kis plusz férőhely reményében.
– Akkor méltányolnám, ha elkapcsolnád.
– Én meg méltányolnám, ha leszállnál a távirányítóról – ragadtam meg az említett eszközt és megpróbáltam kiráncigálni alóla.

Talán, ha csak egy minimális együttműködést is mutatott volna, akkor nem kellett volna ezzel szórakoznom. Hirtelen gondoltam egyet aztán a derekához nyúltam és beleböktem az oldalába. Azonnal megugrott, mire elégedetten vettem magamhoz a távkapcsolót. Ördögien elvigyorodtam. Ezek szerint csikisek vagyunk?