Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonegy🍀

Álmoskásan bámultam kifelé a vonat ablakán. A felkelő nap fényes sugarakkal árasztotta el a mellettünk elsuhanó zöld tájat, miközben a fülemben valami random lejátszási lista szólt.
Lopva körbepillantottam a kicsi fülkében, ahova valami csoda folytán sikerült mind a nyolcunknak bezsúfolódnia. Megnyugodva állapítottam meg, hogy rajtam kívül a többiek sem tűntek túl ébernek. A kis csapat majdnem fele az igazak álmát aludta, aki azonban nem, az sorozatot nézett, zenét hallgatott vagy csak szimplán nézett maga elé.
Ahogy visszafordultam az ablak felé, halványan elmosolyodtam. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy a barátaim ezt az egész utat miattam szervezték meg. Miután értesültem Bombi haláláról, pár napig eléggé magam alatt voltam. Beszéltem a húgommal és a szüleimmel is, azonban ők sem érezték jobban magukat, így nem igazán sikerült megvigasztalnunk egymást. Ezt látván, a többiek nem hozták fel a témát a továbbiakban, azonban kitalálták, hogy menjünk el a tenger melletti sziklákhoz. Azzal indokolták, Dávid és én még soha nem jártunk arra, azonban kérdezés nélkül is pontosan tudtam az igazi okát.
– Valaki kekszet? – törte meg Cara a csendet, aki úgy tűnt, elunta a semmittevést és körbekínálta a csokis édességet. Páran vettek belőle, aztán visszadőltek a minimális méretű ülésrészükre és folytatták a bambulást. Ez így ment tovább még fél órán keresztül, mikor Elisa hirtelen felkiáltott, mindenkit kizökkentve a bágyadt hangulatból.
– Egy perc múlva odaérünk, szóval nagyon gyorsan keljetek fel! – pánikolt a lány, aztán átverekedve magát Casey-n és Ryan-en megragadta a felső tartón lévő táskája pántját, ami a keze helyett a fejtámlának dőlve szunyókáló, enyhén oldalra csúszott Dávidon landolt. Hirtelen mindenkiből kitört a röhögés, az említett pedig enyhén zavarodottan nézett fel és kómásan körbeforgatta a fejét.
– Mi a faszomért velem történnek mindig az ilyenek? – mormogott, de senki sem figyelt rá, hiszen már mindannyian elkezdtünk készülődni a leszállásra.
Pár perccel később egy tolakodós, rohanós, lökdösődős tortúra után mind a nyolcan kimerülten álldogáltunk a kissé lepukkant, vasútállomásnak alig nevezhető épület közepén. Rajtunk kívül abszolút senki sem szállt le a vonatról, de még maga az építmény is elhagyatottnak tűnt.
– Most tényleg azért utaztunk ennyit, hogy ide eljussunk? – nézett körbe Dávid felhúzott szemöldökkel.
– Nyugi, ha odaértünk, tetszeni fog. Kövessetek! – lépett előre Casey és megindult kifelé, mi pedig engedelmesen mentünk utána.
Újabb percek teltek el, mire kiértünk a fák közül, azonban ami abban a pillanatban elénk tárult, attól mindenkinek elállt a lélegzete. Amerre csak elláttunk, mindenhol fű és sziklák voltak. Az aljnövényzet rikító zöldje és a szakadék mögül kilátszódó tenger kékje tökéletes harmóniát teremtettek. Ezt már csak az égen pihenő bárányfelhők, és az enyhe napsütés koronázta meg. Ugyan a szél elég erősen fújt, azonban ez senkit sem érdekelt, hiszen Blair-rel kezdve mindenki elkezdett előrefele szaladni.
– Húúú – kiabáltak a többiek, miközben rohantak bele a végtelennek tűnő zöld tájba.
Én becsuktam a szemem és úgy futottam tovább. A szél egyenesen velünk szembe fújt, én pedig nagyot lélegezve kitártam a karom. Úgy éreztem, ez a szabadság íze. Elmosolyodtam, hiszen napok óta először tűntek el a démonjaim a lelkemből és éreztem magam könnyűnek.
– Hoppá – hallottam meg egy hangot, aztán már csak azt észleltem, hogy elvesztve az egyensúlyom egyenesen a puha fűbe zuhanok. Kinyitottam a szemem és Dávid gúnyosan vigyorogó képét láttam meg lefelé bámulni rám. Megpróbáltam megragadni a lábát, azonban ő elugrott előlem, majd megfordulva tovább rohant.
– Ezt nem úszod meg! – kiabáltam, aztán felpattantam és én is elkezdtem ugyanabba az irányba szaladni. Hamar beértem a ráérősen kocogó, szőke fiút, aki azonban, amikor meglátta, hogy a nyomában vagyok, újra elkezdett sprintelni.
– Kapj el, ha tudsz, csíra! – fordult hátra gúnyosan vigyorogva, majd a kezét a fejéhez tette, mint aki tisztelegni akar és gyorsan eliszkolt.
– Menekülj csak! – kiáltottam utána, aztán maximum sebességre gyorsítva a lépteimet újból beértem és izomból ráugrottam. Egy pillanattal később mindketten leborultunk a földre és elröhögtük magunkat.
– Csak hagytam magam, hogy kevésbé érezd magad rosszul – szólalt meg pár másodperccel később.
– Ja, persze – forgattam meg a szemeimet és fekve belebokszoltam a vállába – Dave papa nem engedheti meg magának a vereséget.
– Abbahagynád végre ezt a Dave papázást? – fordult oldalra tettetett sértettséggel.
– Csak emlékeztetlek, hogy te nevezted el magad így. Nem én találtam ki – ráztam meg a fejem elfojtva vigyorgásomat és Dávidra néztem.
– Leszarom – dőlt vissza a fűre enyhén durcásan, én pedig nagyon szórakoztatónak találtam, hogy ezen tényleg megsértődött. Hangtalanul vihogva én is a hátamra fordultam és elkezdtem a felhőket kémlelni.
– Amúgy hogyhogy nem jött Madison? – szólaltam meg egy kis idővel később, hiszen hirtelen szemet szúrt, hogy túlságosan is nyugalmas a légkör Dávid közelében.
– Ja, szakítottunk – vonta meg a vállát.
– Mi? – ültem fel hirtelen – Miért? – kérdeztem meglepetten és talán túlságosan is boldog hangszínen – Mármint sajnálom...mi történt?
– Passz – tornázta magát ülő helyzetbe ő is, majd semleges arccal rám nézett – Megsértődött és szakított velem. Én meg mondtam, hogy ok. Azóta nem beszéltünk.
– És izé...nem vagy szomorú? – húztam össze a szemöldökeim, azonban ő röhögve megrázta a fejét.
– Igazából csak szívességet tett vele, mert már kezdett idegesíteni. Sőt, igazából te tettél szívességet – vakarta meg az állát.
Már majdnem visszakérdeztem, hogy nekem mégis mi közöm van ahhoz, hogy dobta a nője, mikor hirtelen leesett. Leesett, hogy azért sértődött meg Madison, mert Dávid nem ment el hozzá aznap. És történetesen azért nem ment el hozzá, mert úgy döntött, hogy velem lesz. Hirtelen a bensőmet átjárta egy furcsa érzés és ugyan fogalmam sem volt, miért, de alig bírtam elfojtani a vigyorgásomat.
– Uhh, hát...akkor szívesen? – nevettem el magam enyhén zavarodottan.
– Nagy romiba felhőket nézegettek? – huppant le mellénk hirtelen Cara, akinek a megérkeztére mindketten kissé megrezzentünk. Mögötte kissé lemaradva jöttek a többiek is.
– Nézzétek! – tekintett fel az égre a lány – Az pont úgy néz ki, mint Dávid! – mutatott az egyik felhőre csodálkozó fejjel, amelyik egy eldeformálódott pávára emlékeztetett.
Ebben a pillanatban értek oda a többiek is, így Dávidot kivéve mindenki elnevette magát a beszólásán.
– Mégis mi bajod van neked velem, Cara? – fordult a lányhoz az említett a fejét rázva.
– Semmi a világon! – tette védekezőleg maga elé a kezét, majd átkarolta Dávid vállát – Én igenis bírlak, szépfiú! – veregette meg a hátát vigyorogva, a fiú azonban csak mogorván megforgatta a szemeit.
– Vettem észre – mormogta.
Ez alkalommal nem sajnáltam meg. A reakciókból ítélve azonban a többiek sem, ugyanis miután mindenki jót mulatott a szituáción, senki sem kelt a védelmére, hanem elkezdtük kipakolni a hátizsákokban lapuló piknik kellékeket. Tíz perc eltelte után, főleg a lányoknak köszönhetően, az elénk táruló látvány úgy festett, mintha egy Pinterest kép elevenedett volna meg előttünk. Boldogan vetettük magunkat a pokrócok és nasik kavalkádjába és a hűvöskés szél ellenére az egész délutánt a tisztáson töltöttük. Beszélgettünk, társasoztunk, röhögcséltünk és olykor nem bírva magunkkal a zöld táj beszippantott minket, aminek következtében újra belerohantunk a végtelenségbe. A nap végére ugyan el nem feledkeztem róla, de valahogy sikerült enyhülnie a fájdalmamnak. Ezért pedig minden egyes barátomnak baromi hálás voltam.

Ásítva folyattam a vizet a kezemre a vonat nem túl impozáns mosdójában. Bármiféle kapaszkodó híján próbáltam stabilan állni a lábamon, hiszen a szerelvény néha elég erősen rázott. A miniatűr, törött tükörből fáradtan bámult rám vissza a tükörképem. Éppen letéptem egy papírdarabot az adagolóról, amikor hirtelen hangos dörömbölést hallottam meg az ajtó túloldaláról.
– Egy pillanat! – kiáltottam, azonban nem tudtam elképzelni, hogy kinek lehet ennyire sürgős dolga. Gyorsan megtöröltem a kezem, aztán kinyitottam az ajtót, ami mögött meglepetésemre Dávidot pillantottam meg – Mi van, rosszat tett Elisa muffinja? – kérdeztem gúnyosan, remélve hogy a lány nem hallja meg a megjegyzésem, ő azonban válasz helyett megragadta a kezem és elkezdett rohanni a vonat szűk, ingatag folyosóján, engem maga után húzva.
– Itt le kell szállni! – kiáltotta sebesen loholva, én pedig szinte fel sem fogva, hogy mi történik, futottam utána. Dávid hirtelen lefékezett, aztán nagyot rántva rajtam szinte kiugrott a vagon ajtaján. Abban a pillanatban, hogy földet értünk a szerelvény sípolt egyet és újból megindult, mi pedig elvesztve az egyensúlyunkat hasra estünk. Pár másodpercig lihegve feküdtünk a nyirkos betonon, mielőtt ülő helyzetbe tornáztuk magunkat, ám ahogy ez megtörtént, realizáltam, hogy már teljesen besötétedett.
– Gyere, keressük meg a többieket – nyújtotta felém a kezét Dávid, akinek idő közben sikerült feltápászkodnia. Miután felhúzott, hanyagul leporoltam magam és körbepillantottam. Azonnal elfogott egy rossz érzés.
– Hallod Dávid, biztos jó helyen vagyunk? – meresztgettem a szemeim, hiszen egy messzebb lévő kinti lámpán kívül semmilyen fényforrás nem állt a rendelkezésünkre.
– Persze – bólintott és megindult egy véletlenszerű irányba. Pár másodpercig szótlanul követtem, ám hirtelen leesett, hogy valami nagyon nem stimmel, ugyanis rajtunk kívül egyetlen lélek sem tartózkodott az állomáson.
– Rohadtul nem ott szálltunk le, ahol kellett volna! – emeltem fel a hangom és megtorpantam.
– Marty, ne csináld már... – ragadta meg újra a karom és megpróbált maga után húzni, azonban én kirántottam a kezem a szorításából.
– Neked nem furcsa Dávid, hogy rajtunk kívül kurvára senki sincs itt?! – akadtam ki, mire ő is lefékezett. Pár másodpercig csak szótlanul bámult rám, aztán hirtelen elkerekedtek a szemei.
– Baszki.