Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Tizenhárom🍀

Unottan üldögéltem a kanapén a telefonomat nyomkodva. Sóhajtva ránéztem az íróasztalomon sorakozó könyvekre, tudva, hogy még elég sok tanulás vár rám. Már majdnem rávettem magam, hogy nekiálljak, mikor elkezdett csörögni a telefonom. A képernyőn a húgom neve jelent meg. Rányomtam a zöld ikonra, elfogadva a videóhívást és megjelent előttem Léna arca. Vállig érő, barna tincsei két fonatban díszelegtek, kékeszöld szemeivel pedig érdeklődve lesett a kamerába.
Ugyan sokan mondják, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás, ám én mégsem láttam így soha sem. Neki a haja világosabb színű és a szemeinek is kékesebb az árnyalata. Talán az arcvonásainkban lehet valami, amit én nem, de mások hasonlónak találnak.
– Mizu Martin? – vigyorodott el játékosan, azonban rögtön hátrahőkölt, hiszen Mimi, a törpespicc kutyánk beleugrott az ölébe és végignyalta a kamerát. A húgom nevetve jajongott aztán beletörölte a telefonját a pólójába és újra az arcához emelte a készüléket.
– Látom, a szőrgombóc még mindig nem tud viselkedni – mosolyodtam el. A kis szörny minden héten csinál valami rosszat, ám senki sem képes haragudni rá.
– Még szép, hogy nem – simogatta meg Mimi fejét, aki barátságosan lihegett bele a kamerába.
– És Bombi? – nyújtogattam a nyakam, hátha megpillantom a kilencéves labradorunkat is a háttérben.
– Áhh, tudod, milyen lusta. Éppen valahol az udvaron hűsöl – legyintett.
– Gondolhattam volna – ráztam meg a fejem mosolyogva – Imádnád ezt a helyet amúgy – dőltem hátra és átkapcsoltam a kamerát, hogy a szobát mutassa.
– Ilyen koleszok csak a filmekben vannak! – csodálkozott el én pedig büszkén megvontam a vállam, pedig tudtam, hogy nem látja.
– És még nem is tudod, milyen az udvar...
– Egyszer meglátogathatlak? – vigyorodott el pimaszul. Tisztában voltam vele, hogy felesleges ellenkeznem, hiszen a végén valahogy úgyis eléri, hogy beleegyezzek. Már éppen fel akartam hozni valami más témát, hogy kitérjek a kérdés elől, mikor valamin megakadt a szemem. Pár pillanatig csak elemeztem a képernyőt, hogy nem csal-e a szemem, ám teljesen jól láttam.
– Léna...te most komolyan az én kedvenc bandás pólómban vagy?! – emeltem fel kissé a hangom, mire ő enyhén meglepődött és lepillantott a felsőjére.
– Itt hagytad, gondoltam már nem kell – vonta meg a vállát semleges arckifejezéssel.
– Nem mentem világgá, ha valamit otthon hagytam az nem azt jelenti, hogy már nem kell! – hangsúlyoztam, aztán hirtelen elgondolkodtam – Várjunk csak...más cuccaimat is lenyúltad?
Ha a féltve őrzött holmijaim Léna kezébe kerültek, akkor ki tudja, milyen állapotban, vagy egyáltalán látom-e őket újra.
– Ó, dehogy – próbálta elfojtani vigyorgását.
– Tegyél vissza mindent most azonnal! – uralkodott el rajtam a pánik és lélekben már előre megsirattam a kedvenc tárgyaimat.
– Vagy mi lesz? Onnan nem sokat tudsz tenni – vigyorgott gonoszul, feszegetve a határaimat.
Ó, a jó kis testvérharcok. Mikor már azt hittem, kezdenek egy kicsit hiányozni, gyorsan rájöttem, hogy nagyon rosszul gondoltam.
– Na figyelj... – gondolkoztam el azon, mégis mivel tudnám rábírni arra, hogy azt csinálja, amit mondok, mikor eszembe jutott az aduász – Ha békén hagyod a dolgaimat, akkor a szülinapod körül eljöhetsz ide pár napra.
– Komolyan? – kezdett el lelkesedni – Áll az alku! De vigyázz, mert nem felejtem el! – kacsintott bele a kamerába, mire én csak mosolyogva megráztam a fejem.
– Te is vigyázz, mert én sem. Ha hazamegyek és meglátom, hogy bárminek is valami baja van...
– Jó nyugi, tudom – forgatta meg a szemeit – Ki ez a helyes szatír a háttérben amúgy? – húzta össze a szemöldökeit.
Fogalmam sem volt, miről beszél egészen addig, amíg hátra nem fordultam. Amikor megtettem, Dávidot pillantottam meg, aki egy szál alsógatyában törölgette a nedves haját a fürdőszoba melletti tükör előtt. Néha még egy-egy pózt is bevágott vagy éppen megfeszítette izmait a saját szórakoztatására, észre sem véve, hogy én is ott vagyok. Az egész olyan abszurd volt, hogy meg is feledkeztem a húgomról, akinek végig közvetítettem az egészet. Hosszú másodpercek elteltével eszméltem csak fel és fordítottam el a kamerát, ám még láttam Léna hangatanul nevető ábrázatát, mielőtt lettem a telefont. Újra Dávidra néztem és észrevettem, hogy be van dugva a fülébe a fülhallgatója. Inkább annyiban hagytam a dolgot és egy utolsót nyújtóztam a kanapén, mielőtt leültem az íróasztalomhoz, hogy nekiálljak a feladataimnak.