Bőröndbe zárt érzelmek

🍀Huszonkettő🍀

– Nem hiszem el, hogy miattad most itt ragadtunk – ráztam meg a fejem idegesen, miközben a rozoga vasútállomás épületében lévő három pad egyikén gubbasztottunk.
– Néha a legjobbak is hibáznak – nézett rám Dávid, azonban a sötétségben nehezen bírtam kivenni a vonásait. Csak az ablakokon beszűrődő sárgás, gyér fény világította meg részlegesen az arcát.
– Legalább a telód lenne nálad, ha már ilyen okos voltál – sóhajtottam, hiszen a telefonja Blairnél maradt a vonaton, aki éppen a róla készült képeket válogatta, miközben Dávid leszállítatott minket.
– A tied meg lemerült, veled se megyünk többre – vonta meg a vállát.
– Az legalább nem az én hibám.
– Mert az az én hibám, hogy egy úriember vagyok?! Hogy odaadtam egy lánynak a telóm, hogy elküldje magának a fotóit?! – csattant fel, miközben hangja enyhén visszhangzott a kihalt épületben.
Szívesen beszóltam volna valamit azzal kapcsolatban, hogy nem az a baj, hogy odaadta a telefonját Blairnek, hanem az, hogy lerángatott minket a vonatról, azonban már nem volt energiám vitatkozni vele. Nemtörődöm módon megvontam a vállam és ráhagytam a dolgot. A szemem sarkából láttam, hogy nem tetszik neki túlságosan a helyzet, azonban nem igazán tudott érdekelni. Pár percig ebben a flegmatikusan szótlan hangulatban ültünk egymás mellett és bámultunk bele sötétségbe, mikor hirtelen megtörte a csendet.
– Egy kicsit fázom amúgy – váltott témát, elengedve a korábbi sérelmét.
– Én is – válaszoltam.
Az idő valóban eléggé lehűlt a délutánhoz képest és a vékony dzsekijeink nem nyújtottak túl nagy védelmet a fűtetlen épületben.
– Van egy pokróc a táskádban, nem? – hajolt előre és komótosan kicipzározva a hátizsákomat, előrántotta belőle a gondosan begyömöszölt kék plédet, aminek a színét a félhomályban már csak ez emlékezetemből előhívva tudtam megállapítani.
– Hé, ez az enyém! – csórtam vissza tőle rögtön, hiszen biztos voltam benne, hogy képes lenne kisajátítani a takarómat, engem pedig hagyni megfagyni.
– Miről beszélsz? Ez az én ágyamon volt! – rántotta vissza, én azonban nem hagyva magamat elkezdtem a saját irányomba húzni.
– Add már vissza! – ráncigáltam, ám ő egy még erősebbet rántott rajta. Ahogy azonban a semmi közepén, telefon nélkül, a borzongató hidegben, egy lepukkant vasútállomás egyetlen még ép, csak kissé korhadozó padján marakodtunk egy ócska takarón, hirtelen mindketten elnevettük magunkat. Irtóra abszurd volt a helyzet, egyben azonban kissé nosztalgikus is. Arra emlékeztetett, amikor először találkoztunk. Arra, ahogyan a reptéren ugyanígy próbáltuk egymástól elvenni a bőröndöt, amiről a végén Dávid számára is kiderült, hogy az enyém. Ahogy az emlékkép újraéledt bennem, elmosolyodtam és észre sem vettem, hogy már nem is szorítom a takarót.
– Ha közelebb csúszol, akkor talán mindketten aláférünk – zökkentett ki mélázásomból Dávid hangja. Felkapva a fejemet nagy nehezen ki tudtam venni magam mellett az alakját, ahogy megkaparintva a szajrét büszkén vigyorog.
– De kegyes vagy, amiért engeded, hogy igénybe vegyem a saját pokrócom – szúrtam oda neki rosszallóan és közelebb csusszantam hozzá. Combjaink és vállaink súrolták egymást, ő pedig egy mozdulattal ránk terítette a plédet.
– Én még félig kint vagyok – szólaltam meg, hiszen a bal oldalamra már nem jutott a takaróból.
– Nem az én bajom, oldd meg magad – vonta meg a vállát, nekem pedig újfent kedvem támadt leütni őt. Megpróbáltam kicsit magam felé húzni a pokrócot, azonban annyira maga köré csavarta, hogy egy centit sem mozdult.
– Hjaj, te köcsög – mormogtam szinte hangtalanul, aztán egyéb más választás híján még közelebb csúsztam hozzá. Combjaink és a felsőtestünk teljesen összepréselődött. Hirtelen elárasztott a forróság, pedig pusztán néhány másodperce voltam csak teljesen betakarva. Nem szólaltunk meg, egymásra sem néztünk, azonban a szemem sarkából úgy tűnt, mintha Dávid nehezebben venné a levegőt. Mellkasa sokkal szaporábban emelkedett le és fel, mint előtte. Pár pillanattal később azonban rájöttem, hogy lehet, pusztán én lélegzetem rendszertelenebb, mint kéne lennie.