A Szívek Királynője - A Boszorkány

32. rész

Egyik másodpercben még az ajtóban állt, de már a másikban elillant. Ráadásul eléggé dühösen. Igaza volt abban, hogy kerülöm, de mi mást tehetnék? Távol kell maradjak ahhoz, hogy elfeledjem. De ha a közelemben van, csak az tud járni a fejemben, hogy megcsókoljam, hozzá érjek. Mikor elillant úgy éreztem a szívem egy fele vele tart. Mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot. Nem hinném hogy ez csak egy szimpla fellángolás...ez annál sokkal több. Nem elfelednem kell, hanem elfogadnom a tényt, hogy nem lehet az enyém. És ez a tudat felemészt...

Egyedül, csendben ültem a kanapén és bámultam magam elé. A ház szinte kongott az ürességtől. Valami oka van annak, hogy ebbe a családba keveredtem, csak azt nem tudom mi. Próbáltam összerakni a képeket amik kirakókként voltak előttem...de én abban nem vagyok jó játékos. Egész életemben mindig körül vett valami...valami ami szinte hozzám nőtt. Ha egyedül vagyok még most is érzem, hogy körülöttem van valami ami csak azt várja, hogy végre feladjam és vessek véget az életemnek. Szinte a fejembe mászik és suttog hozzám... Ezernyi gondolat cikázott a fejemben mikor az ajtót halkan megkopogtatta valaki. Abban reménykedtem, hogy nem Kevin az.

- Szia! - döbbenten néztem az ajtóban álló Alice-re, aki összefont karokkal hunyorított.
- Szia! - azzal kijebb nyitotta az ajtót majd levágta magát a kanapéra.
- Mondd csak, mi barátok vagyunk? - keresztbe fonta a lábait majd mindkét kezét össze kulcsolta.
- Igen, miért? - leültem vele szemben.
- Csak azért kérdezem mert nekem nem mondasz el semmit, ahogy azt sem hogy miért jöttél el.
- Csak kell egy kis...
- Hé, ezt már hallottam mégpedig Mary-től, úgyhogy ez a duma nem jön be! - vonta fel a szemöldökét.
Mi a fenét mondjak neki? És ha elmondom...?
- Alice... Muszáj volt eljönnöm mert... Történt valami aminek nem kellett volna. - mondtam komolyan.
- Beleszerettél a bátyámba! - jelentette ki unottan.
- Mi? Dehogy is...honnan tudod? - felugrottam.
- Kiolvastam a gondolataidból. - vont vállat. - Ha már a drága barátnőm nem képes elmondani magától.
- Akkor ő is tudja már? - rémülten járkáltam fel-alá.
- Nekem el akartad mondani, de neki nem. Ha nem akarsz megnyílni, akkor nem tudunk a fejedben olvasni.
- Az álmok miatt van. Amikor közös álmaink vannak, a jövőben vagyunk többnyire és az érzések a valóságban is megmaradnak. Bár igaz, hogy Alisont látom vele, de a szerelem bennem is felmerült. - sóhajtva ültem vissza.
- És azt gondolod hogy így elfelejted? - érdeklődött.
- Igen. - bólogattam lassan.
- Az nem olyan biztos. Ha az amit iránta érzel igaz szerelem, nem fog elmúlni.
- És honnan tudom, hogy igaz e vagy sem?
- Akkor vagy szerelmes, ha amikor a közelében vagy, és hozzád ér, abba még a lelked is beleremeg. Ha így van, igazán szereted és ez nem fog elmúlni. - mondta. - Éreztél már így?
- Igen! - vallottam be.
- Tudod hogy ő Alisont szereti...bár én annak örülnék ha az a kis liba soha nem jönne vissza, sőt, ha soha nem is létezett volna. - forgatta meg szemeit majd felállt. - Ne aggódj, tőlem senki sem fogja megtudni.
- ...Akkor mégis mit tegyek? - kétségbe esetten néztem rá.
- Fogadd el! Mást nem tehetsz. - rázta meg a fejét lassan. - Kevin egy olyan személy akinek nincsenek érzései, csak Alison iránt. Szinte a megszállottja...oka van annak, hogy próbál a közeledbe férkőzni. Maradj távol tőle. A bátyám és szeretem, de tudom azt a borzalmas tényt, hogy engem is bármikor megölne Alison-ért cserébe! Talán...David megtudna védeni Kevintől. - könnybe lábadt szemekkel állt elém és ölelt át. - Legközelebb ne nekem kelljen a fejedben járjon! Megbízhatsz bennem.
- Na, én megyek. A hideg is kiráz ettől a háztól. - borzongott. - Boszi ház... - tette hozzá.
- A tiétek meg Démon ház. - nevettem fel.
- Jó-jó, de akkor is. - nagy kerek szemekkel körbe nézett, majd indult is egyenesen a kijárat felé. - Később átjövök. - mondta mielőtt távozott.

Örültem volna ha marad, de nem akartam erővel itt marasztalni. Volt egy olyan érzésem, hogy ma még befut valaki. És lám, az ajtó újra halkan koppant. Unottan Indultam el és nyitottam ajtót. Bár meglepődtem mikor David állt az ajtó előtt.
- Szia! - meglepetten néztem rá.
- Szia. Bejöhetek? - mosolygott.
- Ó, persze gyere csak be. - zavartan nyitottam kiljebb az ajtót.
- Nem maradok soká', csak szerettem volna megkérdezni, hogy lenne e kedved egy finom spagettihez, amit én készítenék el neked. - halovány mosolyt csalt arcára.
- Szeretem a spagettit. - vigyorogtam.
- Hú ennek örülök. A spagetti főzésben verhetetlen vagyok. - húzta ki magát.
- Hé, hátrább az agarakkal. Szakács vagyok, és papírom is van róla. - erre mindketten felnevettünk majd hirtelen csak a nevetésből egy halovány mosoly maradt.
- Akkor este itt leszek és össze mérhetjük a tudásunkat. Nomeg, legalább be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok egy szar alak. - lesütötte a fejét és úgy tűnt szégyelli magát. Biztos voltam benne hogy a jótékonysági bál miatt, ahol úgy tett mintha ott sem lettem volna.
- Rendben, de vigyázz, nehogy elbukj. - kacsintottam egyet. - Kitűnő szakács vagyok. - tettem hozzá magabiztosan.
- Majd meglátjuk. - vigyorgott majd elindult lassan a kijárathoz. - Soha sem késő változtatni. - tette hozzá és kisétált.
Egy darabig csak ott álltam és próbáltam rájönni vajon ezt, hogy értette. Remélem, hogy David-nak nincs semmi hátsó szándéka velem kapcsolatban. Félek már bárkiben is megbízni! Pedig jó lenne valakiben bízni... Csakhát úgy veszem észre mindenki akar valamit. De minden mögött, Alison Argent áll. Mintha ő lenne a kulcs...egy ajtóhoz amit még soha nem is láttunk. Talán ha jobban kapcsolatba tudnék lépni vele, megtudhatnám mit akar tőlem. Bármennyire is próbáltam terelni a figyelmem, csak ő járt a fejemben. Hiányzott...nagyon. Ahogy tellik az idő egyre rosszabb. Nem tudtam ott maradni a házban egyedül. Fogtam magam és elindultam a közeli boltba hogy kicsit friss levegőt szívjak. De mellé esőt is kaptam. Annyira zuhogott az eső, hogy másodpercek alatt szétáztam. A bolt ajtaját olyan gyorsan nyitottam ki amilyen gyorsan csak tudtam, hogy meneküljek az eső elől. Viszont arra nem számítottam hogy azzal futok szembe, akit nagyívben kerülök. Egy ideig csak ott álltunk ott egymással szemben. Egy üveg italt szorongatott a kezében, és már kicsit szédelgett is. Elég sokat ihatott ha már látszik is rajta.
– Szia! - egyik kezével megfogta a derekam és kivezetett.
– Szakad az eső és nem akarok megfázni, úgyhogy bemegyek a boltba. - hadartam el és indultam is volna csakhogy hangosan felnevetett.
– Gyerünk! Nézz levegőnek te is, ahogy többiek is. Nem baj, már hozzá szoktam. - vállat vont, majd folytatta. – Azt hittem te más vagy...! De tévedtem, mint mindig mindenkivel. De mit is várok... Én egy szörnyeteg vagyok! - megemelte az üveget felém.
– Nem vagy szörnyeteg! - jelentettem ki.
– De, az vagyok. - közelebb lépett hozzám.
– Én nem annak látlak. - ráztam meg a fejem lassan.
– Akkor miért kerülsz? Várj, tudom! Mert undorodsz tőlem. - nevetni kezdett...de ez inkább fájdalmas volt mintsem jó kedvű.
– Félre ismertelek...azt hittem te nem fogsz átnézni rajtam. - súgta a fülembe amitől kirázott a hideg. Beleremegtem! Próbáltam tartani magam. Attól féltem észre veszi, hogy szeretem. – Kiért dobog a szíved ennyire?
– Érted! - ajkaim önszántukból válaszoltak.