Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

23. Rész - Mianhae, Saranghae

Ayo Reményeim❤💞
Bocsi, hogy csak Vasàrnap este tudtam kitenni
ezt a részt, de olyan szinten rosszul voltam
Szombaton, hogy még a fekvés is fájt😷😭
Remélem nem nagyon hatott ki az💞
állapotom a részre, de azért jó olvasàst❤❤💞
Jah és asszem...
FIGYELEM! Lehet 12+....
kb, vagy nem tudom ://
Nah jò olvasàst😂❤❤

xXSunnyXx

Sóhajtva álltam fel az aszaltól melyet egész evés alatt nyomasztó légkör vett körül. Nem szerettem a kialakult helyzetet és inkább veszekedtem volna vele, mint sem csendben ücsörögjünk egymás mellett, mint két idegen.

Már rég voltam olyan rossz lelkiállapotban, s magamat is megijesztettem furcsa viselkedésemmel, melyet igen ritkán produkáltam csak. Nagyon sírhatnékam volt, de gondolom kifogytam a könnyekből és ezért csak lebigyesztett ajakkal mosogattam az étkezés alatt szennyesé vált edényeket. Igyekeztem optimista lenni és folyton azt hangoztatni magamban, miszerint csak rosszul aludt vagy ilyesmi, s én ebből a szituációból csak tapasztaltabban tudok majd kikerülni.

Lehajtott fejjel törölgettem a már tiszta edényeket, de amire felfigyeltem, az hirtelen elterelte a gondolataimat. Hoseok még mindig ott ült az asztalnál.
Bevallom ez nem volt 100%-ig biztos tény, mivel még megfordulni is féltem, hátha ott van, s felidegesíti magát rajta. Szánalmasnak éreztem magam, amiért ennyire féltem tőle, hisz lehet hogy tényleg csak rossz napja volt, s én voltam az egyetlen akin levezethette dühöt és feszültségét.

Kishijján kettétörtem egy porcelán poharat, annyira megijedtem mikor karok fonódtak rám hátulról. Megszeppenve álltam ott lefagyva, míg ő lassan a vállamra hajtotta fejét és úgy szuszogott bánatosan füleimbe. Egy rövid ideig össze kellett szorítanom a szemeim, nehogy elsírjam magam (mégha ki is fogytam könnyek terén) a boldogságtól és a keserűségtől.

-Nagyon szeretsz hátulról átölelni. -mondtam enyhén rekedtes hangon miközben bánatosan elmosolyodtam és folytattam az edények szárazra törlését. Válaszként csak szusszantott egy nagyot a fülembe, amire én azonnal behúztam a nyakamat. Csikizett.

-Sajnálom Jagi a viselkedésemet. Nem tudom miért viselkedtem veled úgy, hisz nem tettél semmit. -mondta belefúrva a nyakamba a nóziát, majd lehelt egy apróbb puszit a nyakamra, amibe beleborzongtam.

-Semmi baj. Megesik az ilyen, hogy nem csak kedves valaki vagy álandóan boldog. -mondtam, de amilyen komolynak hangzottam, annyira nem voltam boldog tőle. Legalább bocsánatot kért.

Sóhajtva egyet emelte le állát vállamról, majd megfogva a csípőmet forgatott úgy, hogy pont szembe legyek vele. Meglepődve néztem rá megviselt arcára, de ő csak megfogta a kezemben lévő bögrét és letette a konyhapultra.

-Nem. Akkor sem volt helyes. Lehet, hogy mindenkinek van ilyen napja, de nekem akkor sem rajtad kellett volna levezetnem ezt. -mondta komolyan, miközben óvatosan az arcomra vezette hatalmas kezeit.
-Te nem érdemled meg, hisz miattad jobb az életem. -mondta közel az arcomhoz, mire én lesütve a szemeimet igyekeztem nem könnyezni.

-Hé. -mondta lágy hangon, miközben állam alá nyúlva érte el, hogy a szemeibe nézzek. Kis szünetet tartottam, majd ismét lesütöttem a szemeimet és éreztem, hogy még sem fogytam ki teljesen a könnyeimbõl.

-Annyira féltem, hogy tettem valamit és megutáltál. -mondtam suttogva, majd elcsuklott a hangom és elkezdtem zokogni.

Olyan gyengének és sebezhetőnek éreztem magamat abban a pillanatban. Rá kellett jönnöm sajnos, hogy ha engem az a srác (kinek akkor mellkasába fúrtam fejemet) elhagyna, elmenne vagy ilyenek, abba belepusztulnék.
Észre se vettem, de azalatt a pár hónap alatt, míg vigyáztam rá, olyan szinten szerelmes lettem belé, hogy azt lehetetlen volt űberelni.

Mikor felfogta, hogy épp előtte sírok, gyorsan reagálva vont magához közelebb, hogy simogatásával tudja nyugtatni szánalmas lényemet.

-Nem tudnál olyat tenni, amiért én ennyire dühös lennék rád. -nyomott egy lágy puszit a homokomra, majd hüvelykujjával letörölte az arcomat. Felesleges volt, mivel nem tudtam egy csapásra megállítani a könnyezésemet, de legalább meg volt a szándék.
Szipogva néztem fel rá, míg ő még mindig sajnálattal teli szemeivel térképezte fel arcomat.

-Sajnálom. -suttogta még utoljára, majd közeledett ajkaim felé és egy keserves csókba forrtunk össze.
Szívem eszeveszetten kalapál, s attól féltem már-már kiugrik a helyéről. Nem volt valami heves a csók, de annál érzelmesebb.
Rájöttem, hogy nekem az egyik legjobb feszültséglevezető, az az ha falhatom Hoseok mézédes ajkait.

Lassan vette át felettem valami más az uralmat. Valami vadabb, szenvedélyesebb. Erőszakosan haraptam rá a fiú alsóajkára, mire az belőle egy halk morgást csalt ki, s ugyan olyan tempóra kapcsolva viszonozta a csóknak nem nevezhető valamimet, bár tény, hogy meglepõdött.

Hajába túrva húztam le jobban magamhoz, míg ő próbálva megkapaszkodni valamiben vette le derekamról kezeit és támaszkodott meg a pulton. Érintésének hiánya nem tetszett, így már félig ködös elmével ragadtam meg támaszkodó karját és helyeztem vissza eredeti helyére... vagyis kicsit.. lejjebb.
Igaz, kishijján eldőltünk, egyenesen a mosogatóba, de ő valahogy bedurvult mikor kezei érintették lentibb domborulatomat.

Nyelvével végigsimított alsóajkaimon, s mikor én már épp megengedtem volna neki szájam feltérképezését, ő fogta és belemarkolt a hátsómba, így egy hatalmas nyögésem veszett el a szájába. Picit elhúzódva tőlem, nézett szinte már korom fekete szemeivel enyéimbe, melyek egy kis józanészt sem tükröztek. Szerintem én is pont úgy nézhettem ki mint ő, de még is meglepett kinézete.

Kis szünetet tartott, aminek köszönhetően csak a lihegésünk volt egyedül hallható az egész házban, de az egyik pillanatban ismét ajkaimon éreztem birtokló csókjait, s egy egyszerű mozdulattal már fel is kapott az ölébe.

Szinte az egész keze remegett az izgalomtól, melyet ez a békítő "szertartásunk" váltott ki belőle, s mint valami prédát úgy vágott le engem a kanapéra, hogy féltem leesek a lendület miatt. Gyorsan kerekedett felém, s egy percet sem hagyva szám szabadságának, ismét megcsókolt, majd kezdett el haladni egyre lejjebb. Nem tetszett, hogy ilyen messze vannak tőlem dús párnái, mégha felforrósodott bőrömet is érintették, ezért hajába markolva húztam vissza magamhoz szomjazva enyhén feldagadt beszélőkéjét.
Nem tűnt úgy mintha bánta volna, mivel utána egy jó ideig csak csók csatát vívtunk, s legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy esetleg zavarná a dolog.

Nagyon bele voltunk mélyedve a dolgunkba, mikor is az egész mámornak egy hangos krákogás vetett véget. Lefagyva távolodtunk el egymástól, de a póz melyben Hobi felettem tornyosodott nem változott. Mind ketten a hang irányába kaptuk fejünket, s kicsit ijedten néztünk a kezét összefonva tartó, kissé dühös Mrs. Jungra.

Megértem, hogy kiakadt. Nem mindennapi látvány, hogy a fia ki addig szociálisan semmit sem akart az emberektől, az elején még nagyon ellenzett felügyelő és házvezetőnőjével fekszik a kanapén, kissé hiányos öltözetben, kipirulva és úgy zihálva minta épp most futotta volna le a maratont.

Még mindig hathatott az előző cselekedetünk hatása, mivel folyamatosan egy idióta vigyort kellett magamba fojtanom. Lassan kászálódott le rólam a srác, s én is ülő helyzetbe tornáztam magamat, majd úgy figyeltük a nőt, ki éppen próbálja összerakni a dolgokat. Álkapcsa ide-oda mozgott, s látszott rajta hogy nem tudja mit szóljon ehhez az egészhez.

-Magyarázatot követelek! -mondta ellenkezést nemtűrő hangon, majd (gondolom, hogy összetudjuk szedni magunkat) ott hagyott minket.

Asszem megástam a síromat a Jung család idősebb tagjainak körében.