Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

24. Rész - Confused

Ayo Jagias♥♥♥
Itt is vagyok az új résszel.😊😊
Sajnálom, hogy kimaradt egy hét,
de remélem azért tetszik nektek❤❤
Jó olvasást és boldog Decembert❤💗❤💗❤

xXSunnyXx

-De anya! Nem érted, hogy nem molesztált?! Én kezdtem és én akartam. -mondta már sokadjára el Hobi Mrs. Jungnak a tényt miszerint az ő akaratának köszönhetően végeztük egymás fölött egy kanapén, kissé hiányosan felöltözve.

-Ez nem így működik! Te nem vagy beszámítható sem érzelmileg sem testileg. Nem voltál emberek közt már egy jó ideje és ez a lány elcsavarta a fejed, mert nincs viszonyítási alapod. -mondta hangosan a nő, mire sóhajtva hajtottam fejemet a térdeimre és kezdtem el birizgálni a kötést a kezemen.

Anyuka és a fia, hogy megbeszéljék a történteket, elvonultak Hoseok szobájába én meg ott ültem az ajtóval szemben, falnak döntött háttal és felhúzott lábakkal, hallgatva ahogy lényegében rólam vitáznak.

-Anya! Tudom mit érzek! -mondta idegesen Hobi, de süketfülekre talált.

-Ó, dehogy tudod te azt! Régebben sem tudtad. -nevetett fel gúnyosan az anya.

-Az teljesen más volt. Meg tudom különböztetni a kettőt. Ez igazi, az meg inkább képzelgés volt. -magyarázta a fiú. Elgondolkodtam, hogy vajon miről beszélhettek vagy utalhattak, de túlságosan lekötött maga a folytatás, így nem gondolkoztam még rajta.

-Chh! Egy 23 éves fiú vagy, aki képtelen villával és kanállal enni. Csak jobban tudom mit érzel. -mondta Mrs. Jung olyan 'nekemvanigazamtehülyevagyezértfogdbe' hangsúllyal.

-De én szeretem őt!!! -csattant fel életem szerelme, mire egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Kimondta előtte! El sem hiszem, hogy kimondta.

-Dehogy szereted. Csak beképzeled. -mondta Mrs. Jung, mire nekem elegem lett ebből. Felpattanva a földről léptem az ajtó elé, mely mögött az események játszódtak, majd kopogás nélkül beléptem. Mind a két bent tartózkodó személy tekintete rám terelődött, s az egyik felettébb csúnyán nézett rám.

-Mrs. Jung. Én nagyom tisztelem Önt, hisz jó volt hozzám. De sajnálom, most nincs igaza. Hobi tényleg szeret engem. Furcsán hangzik a számból, de a tette és minden egyes kis megrezdülése ezt bizonyítja. -néztem mélyen a nő szemeibe, miközben megálltam a fiú mellett.

-És én is viszont szeretem őt. Kérem, értse meg hogy nem színlel és, hogy én sem. -mondta könyörgően nézve rá. Érzelmek nélkül pislogott rám párat, majd lépett egyet előrébb és összeszűkítve szemeit kezdte analizálni az arcomat.

-Volt már dühös, bunkó és erőszakos veled? -kérdezte hirtelen, mire meghökkentem. Erre most mit kéne mondani? Pont tegnap.

-Azt nem igazából érezte? A dühöt? De ezt meg már biztosan komolyan gondolja? Nem is. Érzi? -lépett még eggyel közelebb, mire zavarodottan hátráltam.

-EunMi, nyugi. -mondta nyugtatólag Hobi, de nem tudtam mit csinálni. Elkezdtek az elmémbe ömleni, ahogy kiakad, ordibál velem és kiabál.

-Ne.. nem.. -dadogtam.
-Azt akkor is éreztem, hogy nem az igazi énje. Ebben viszont biztos vagyok, hogy őszinte érzés. -néztem a szemeibe áthatóan, hátha végre felfogja, hogy tényleg szeret engem a fia. Remélem, hogy nem csak én akarom magammal elhitetni ezt.

-Érzed.... érzed. Ti nem tudjátok mit éreztek. Még túl fiatalok vagytok hozzá, hogy a rózsaszín köddel is tudjatok helyesen dönteni vagy gondolkozni. -legyintett.

-Akkor csak engedje meg, hogy "illúzióként" kezelve legyünk boldogok. Ez Önt miért is zavarná? -biccentettem el a fejemet egy kicsit, mire idegesen kifújta a levegőjét.

-Nem akarok ilyeneket látni a házamban. Ha csak egy pillantás is többet tükröz mint munkaviszonyt, röpülsz. -mutatott rám, s beszélt úgy mint aki nem önmaga.

-Igen is. -hajoltam meg mélyen, már már könnyezve, s inkább átmentem az eredeti szobámba. Hoseok bánatosan nézett utánam, de mindketten tudtuk, hogy nem tehetünk az anyja ellen semmit.

Ez van.

Remélem egyszer kiheveri és engedélyezi a kapcsolatunkat. Addig meg mehet a szeretőkként viselkedés. Csak akkor találkozhatunk többként, ha már alszik, ha elment itthonról.. ha elutazott. Szörnyű lesz, de jobb mintha kirúgna..

Szétuntam az agyamat míg egyedül kuksoltam a vendégszobába. Mivel az utóbbi heteket a srácnál töltöttem, ezért olyan személytelennek és idegennek tűnt az egész, hogy a szívem is megfájdult tőle. Sóhajtva álltam fel az ágyamról, mely nyikorogva lélegzett fel a súlytól való megszabadulás végett, de nem sokáig örülhetett, mert laptoppal a kezemben ültem vissza rá, amit megint csak egy nyikorgással díjazott.

Nem tudtam mit kezdeni magammal, így egy kicsit furcsa alternatíva után kutattam. Méghozzá a Hobi szobájában talált gyógyszer után. Kézfejemen támaszkodva írtam be a Google keresőbe, hogy 'Risperidon' majd míg betöltött, addig a körmeimet tanulmányoztam. Fogalmam sincs miért kerestem rá.. egyszerűen csak nem jutott más elfoglaltság az eszembe. Annyi még rémlett, hogy talán skizofréniára adják, de mivel rég foglalkoztam bárminemű orvosi dologgal, ezért gondoltam nem árt emlékeim felfrissítése.

Hümmögve néztem rá a képernyőre, melyen immáron a gyógyszerről leírt tudnivalók villogtak. Jól emlékeztem, hogy skizofréniára adják, de amellett a bipoláris betegséget, az Alzheimer demenciának (szellemi leépülésnek) agresszióját is kezelik vele, s a szellemi károsodott és serdülők viselkedési zavarának tüneteit is tudja enyhíteni.

Nem nagyon állt össze a kép, hogy miért is kell ez Hoseoknak, hisz tudtommal egyik "betegségben" sem szenvedett. Már épp merültem volna el a gondolataimban, mikor számomra akkor felettébb idegesítő hang rikácsolt fel nekem, hogy mennyek ételt csinálni. Fújtatva egyet indultam le, míg igyekeztem kitalálni valami normális vacsorát.

Csináljak gyümölcs levest?
Az laktató, édes és hasonlít egy desszerthez. Hátha tetszene nekik.

Mosolyogva bólintottam az ötletemre, majd a hajamba túrva léptem a konyhába. Mivel ugye egybenyitott a nappalival, ezért nem tudott nem feltűnni a kanapén terpeszkedő fiú, ki lépteimre felkapta a fejét. Szomorúan lehajtva a fejemet igyekeztem nem rá koncentrálni, mivel akkor biztosan megtörök és valamilyen úton módon hozzáérek.

Teljesen belemásztam a hűtőbe, hogy minden hozzávalót ki tudjak venni onnan. Két doboz tejszín, egy konzervnyi barack. Gyorsan felszeleteltem a barackokat, majd a levével és a tejszínnel együtt beleöntöttem egy üvegtálba. Jól elkevertem az egészet, majd tettem hozzá egy kis fahéjat és már kész is volt. Míg megterítettem, addig beraktam a tálat a hűtőbe, s igyekeztem picit lassabban dolgozni, hogy lehűljön egy kicsit míg a tálaláshoz nem érek.

Kicsiny termetemmel igyekeztem elérni minden evőeszközt és terítékhez szükséges... izét. De a poharakkal megint meggyűlt a bajom. Lehajtott fejjel csoszogtam oda az egyik székhez, majd húztam oda a konyhapulthoz és álltam fel rá, hogy elérjem őket. Féltem picit, mert kicsit sem volt stabil bútornak mondható az alattam lévő fatákolmány, de nagy nehezen megkaparintottam az ivásra szolgáló üvegdarabokat.

-Ne segítsek? -jött egy kissé mélyebb hang mögülem, mire óvatosan megfordulva néztem a falnak támaszkodó fiút. Szemei a kíntól csillogtak és a szomorúságtól, de testével azon volt, hogy fenntartsa a laza kifejezését.

-Khm.. Ha.. -makogtam, mivel hirtelen elment a hangom.
-Ha megtennéd, hogy ezeket megfogod és az asztalra teszed, azt megköszönném. -sütöttem le a szemeimet és vártam, hogy elvegye tőlem a poharakat.

Közelebb lépett, majd hosszú ujjait ráfonta az általam tartott tárgyakra, de pont úgy sikerült kivenni őket a kezemből, hogy közben bőrünk sok helyen érintkezett. Megremegtem a hirtelen történt érintés miatt, s már-már sírhatnékom támadt, amiért nem nyúlhatok hozzá.

Meddig kell még szenvednünk Mrs. Jung???