Testőröm Védelmében

12. rész

Az egymást követő napok, gyötrő lassúsággal haladtak.
Roni a merényletet követően szinte ki sem mozdult a szobájából. Csak és kizárólag akkor ment ki, amikor apja hívatta, mivelhogy neki nem mondhatott ellent, de minden mást a saját hálókörletében intézett. A tanárai a szobájában adták le óráit, a külvilággal csak telefonon kommunikált, az ételt a szobájában fogyasztotta el, és rászokott a szobájából nyíló mosdó használatára is.
Williamnek így nem sok dolga akadt. A nap nagy részét a lány szobája előtt töltötte, és nem mulasztott el egyetlen pillanatot sem, hogy hálát adhasson a merénylőnek, kinek köszönhetően a kisasszony végre megértette helyzetét.
Ám ez a helyzet koránt sem volt ennyire egyszerű. Veronica sosem érzett akkora félelmet, mint most, és csak is ennek volt köszönhető, hogy nem mozdult ki a birtokról, sőt még a szobájából sem. Rettegett, hogy, ha kiteszi a lábát a küszöbön ismét hasonló helyzetbe keveredik, és, ha nincs akkora szerencséje, mint a múltkor - azzal, hogy William épp időben toppant be - akkor nagyon pórul jár. Meghalni pedig nem akart, ezért jobbnak vélte nyugton maradni.
A férfi szemében ez mind szép és jó, de nem látott a lány fejébe, az együttérzésről pedig hírből sem hallott, ezért nem tudhatta, hogy mi játszódik le Roniban.
Veronicában valami olyan vette kezdetét, amitől mindig félt, és most is tartott tőle, hogy, ha valaki nem csinál sürgősen valamit, akkor a helyzet visszafordíthatatlanná válik, és a lány, aki egykoron nyitott volt és vidám, végleg eltűnik.
A folyamat kezdete a szobalányoknak is feltűnt, de csak akkor szóltak róla az illetékeseknek, amikor már igazán aggódtak, hogy a lány belehal a lassan kialakuló depresszióba.
A családfőnek szóltak első sorban, mégis csak ő az apja a lánynak, de mint mindig, akkor sem ért rá, még csak a probléma meghallgatására se, nem hogy a megoldására.
Ebből fakadóan nem igazán maradt más ötletük, William volt az egyetlen azonnal ugrasztható ember.

A férfi Veronica szobájának ajtaja mellett támasztotta a falat, amikor az egyik szobalány elé lépett és ujjait tördelve, idegesen belekezdett mondandójába.

- Sajnálom, hogy megzavarom, de a személyzet szeretné a segítségét kérni.

- Hallgatom. - William leengedte összefont karjait és a háta mögött összekulcsolva, minden figyelmét a fiatal lánynak szentelte.

- A kisasszonyról lenne szó.

A férfi arcára kiült az a bizonyos " na, ne már" kifejezés, de igyekezett leplezni és újra a problémára koncentrálni.

- Aggódunk az egészségéért, már hetek óta nem lép ki a szobájából, rosszkedvű és bármennyit foglalkozunk vele, magányos.

- És én miben tudok segíteni?

- Ugyan mi nem tudjuk, hogy miért viselkedik így, hisz mindig egy életvidám lány volt, de, ha esetleg beszélne vele...

- Nagyon félre ismerték, ha azt gondolták, hogy ő életvidám. Nem mellesleg önöknek lehet, hogy probléma, hogy bezárkózott, viszont nekem hatalmas segítség, hogy nyugton van.

- Én azt értem, de boldogan is nyugton lehetne.

- Nem lesz boldog, amíg ebben a házban él.

- Kérem, csináljon valamit!

A fiatal cseléd elengedte a füle mellett a férfi megjegyzését és kicsit közelebb lépve hozzá kezeit William mellkasára fektette, mindezt úgy, hogy fel sem fogta, hogy mit csinál.
A férfi arcára sunyi mosoly kúszott, miközben jobb kezét a lány derekára csúsztatta és egy laza mozdulattal még közelebb rántotta magához.
A szobalány ajkait egy apró sikkantás hagyta el, ahogy a kemény mellkasnak ütközött. Igyekezett a lehető leggyorsabban elugrani a férfi mellől, de csak felső testét tudta elnyomni a másikétól, így egy pár centis távolságból, kipirult arccal nézett fel a barna szempárba.
William mindig szeretett szórakozni a nőkkel, hiszen csak egy gyengéd mozdulat, egy kedves mosoly és a nők a karjaiba omlanak. Finoman végig simított a fiatal lány arcán és a füléhez hajolva halkan megszólalt.