Testőröm Védelmében

23. rész

Az este már nem történt semmi érdemleges. Már azon kívül, hogy Veronica addig beszélgetett Edgárral, míg el nem nyomta mindkettejüket az álom, így teljesen véletlenül egymás mellett töltötték az éjszakát... tényleg nem így tervezték, de a minden lében kanál testőrnek természetesen más volt a véleménye erről.

- Na, ne akarj már azzal etetni, hogy nem szándékosan maradtál ott. Totál megértem, hogy kihasználtad a helyzetet, de azért nem kell hazudnod.

- Ha még egyszer hazugnak nevezel...

- Akkor mi lesz? – William összefonta karjait mellkasa előtt, és levakarhatatlan vigyorral a képén lejjebb hajolt, hogy a lány szemeibe tudjon nézni.

Roni unott ábrázattal, és enyhén megemelt szemöldökkel nézett egyenesen a barna szempárba, és igyekezett elhitetni magával, illetve a vele szemben álló férfival, hogy a tekintete nincs rá hatással.
Miután egy alig hallható, halk krákogással rendbe szedte magát, lazán felemelte kezét és finoman tarkón legyintette az önimádó testőrt, ami persze nem maradt megtorlatlanul.
William elkapta a lány azon kezét, ami támadást indított ellene, közelebb rántotta magához, majd szinte azonnal a falhoz lökte – persze csak finoman, hogy ne tegyen túl nagy kárt a fiatal lányban. – Csuklóját fogva a feje fölé emelte és leszorította, hogy esélye se legyen meglógni.

- Fogadunk, hogy többet nem emelsz rám kezet?

- Úgysem tudsz olyat mondani, ami miatt lemondanék a verekedésről, mint lehetséges opció. – Roni próbált higgadt maradni, és igyekezett visszaszorítani a véráradatot, ami arcába akart kúszni. Nem szándékozott feltárni a férfi előtt azon érzéseit, amik még számára is teljesen abszurdak voltak.

- Biztos vagy benne? – Kihívóan megemelte fél szemöldökét, szabad kezével Roni füle mögé tűrt egy szőke tincset, ezzel egyetemben végighúzta mutatóujját a nyakán, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a megérintett pont azonnal libabőrössé vált.

- Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nem zsánereid a „kislányok"... Akkor miért is terrorizálsz?

- Csak biztosítani akarom, hogy ne kövess el még egyszer egy ekkora malőrt – mondta, miközben keze még mindig a lány nyakán kalandozott.

- Mégis hogyan tervezted? Elárulod?

William jó szokásához híven nem válaszolt, csak vigyorgott tovább. Csak, hogy ehhez most hozzátársult az is, hogy mint egy megszállott, finoman simogatta a lány puha bőrét, le végig a nyakát és fedetlen kulcscsontját.
Elégedetten figyelte, hogy Roni beleborzongott érintésébe, és az csak még jobban feldobta, hogy még a szava is elakadt, oly' annyira, hogy ellenkezni sem volt képes.

- Kislány. Ha attól ennyire kikészülsz, hogy hozzád érek, mit fogsz csinálni, ha máshoz folyamodok?

- Úgysem mernél ennél tovább menni! – Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki tudjon nyögni egy épkézláb mondatot, de a még mindig csillogó szemei miatt nem hatott túl határozottnak a megszólalása.

- Akkor ismét megkérdezem; Biztos vagy benne? – William enyhén oldalra billentette fejét és egy igen szívdöglesztő mosollyal a képén, Roni egyre vörösödő füléhez hajolt és belesúgott. – Ne vegyél rá mérget.

Mikor a férfi visszahúzódott és újra a lány szemeibe nézett, arcáról lassan lefagyott a mosoly. Sosem tartotta csúnyának Veronicát, sőt, már az első találkozásuknál is megállapította, hogy igen csak csinos hölggyel lesz dolga, csak nem vonzotta.. csupán a korából kifolyólag. Viszont, ahogy ott álltak, valami megváltozott. Roni fakó bőre most enyhén vöröslött, amit nem csak kiengedett, tejföl szőke haja, de a csillogó zöld szemei is kiemeltek. Tíz éves pályafutása alatt, – már, a nők terén – ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte ő maga jött zavarba hódítása során.
Próbálta rendezni gondolatait, de úgy érezte, hogy a zöld szempár a lelkéig lát, és az volt az egyetlen aggálya, hogy Veronica jobban megismeri és rájön a legféltettebb titkára.
Ezt megelőzve, felegyenesedett és amilyen gyorsan csak tudta, magára hagyta a zavart lányt. Biztosra vette, hogy ezután nem fog többet pofozkodással próbálkozni. Talán nem utálja mindenkinél jobban, de annyira azért igen, hogy tartson a hasonló helyzetektől.
Roni tágra nyílt szemekkel meredt a pontra, ahol pár perce még William állt. Zavartsága hamar szertefoszlott, de a döbbenetet nem tudta levakarni arcáról, így továbbra sem pislogva indult vissza Edgárhoz.

- Hát veled meg mi történt?

- Nem tudom...

- Veronica, jól vagy kedvesem? – A férfi aggódva a lány mellé lépett, és óvatosan átkarolta a vállát, hogy beljebb kísérje.

- Jól.. csak egy kisebb sokkot kaptam.. de nincs baj.

- Na, de mi történt?

Roni lassan kezdett magához térni. Lassan összevonta szemöldökeit, és ő maga is gondolkodni kezdett azon, hogy mi is történt igazából, de nem tudott rájönni. Azzal tisztában volt, hogy mi zajlott le benne, amikor William szórakozott vele, és meg is ijedt a gondolattól, hogy megmozgatott benne valamit... valamit, amit nem kellett volna, amit eddig csak Edgar tudott elérni nála, akár egyetlen szavával. Viszont azt nem értette, hogy miért? Mert az ugye egyértelmű, hogy a férfi nem akar tőle semmit, ha egyszer „nem kezdene kislányokkal", akkor mégis mi volt a fő célja ezzel?

- Lehet, hogy..? Nem, az nem lehet. Normális ember nem... - villámként csapott belé a felismerés. – Hát persze, William nem normális – csapta homlokon magát.

- Mit motyogsz?

- Nem történt semmi, – rázta meg a fejét, immár mosolyogva – Csak a házi őrizet meg akart félemlíteni.

- Mégis mivel? – vonta össze szemöldökeit gyanakodva.

- Az... lényegtelen. Inkább azt mond, hogy mire jutottál?

- Hát egy jó időre biztosan visszavonulok. Csak két hely jöhet szóba, ahol senki sem találhat meg. Beszerzem a szükséges holmikat és kiköltözök—

- Abba a rozoga kunyhóba?

- Igen, az az egyik, de--

- Szó sem lehet róla. Nem engedem. Hiába van itt a nyakunkon a nyár, és nem kell aggódnunk amiatt, hogy kihűlnél abban a tákolmányban, de nem hagyom, hogy kiköltözz a semmi közepére, ki tudja mennyi időre.

- Ha hagynád, hogy végig mondjam, megtudhatnád, hogy a másik lehetséges hely a szülőotthonom. Mielőtt megörülnél, futólag megemlíteném, hogy a falu, ahol születtem, több száz mérföldnyire van innen. Ha odaköltözöm, nagyon ritkán fogjuk látni egymást, mert nem fogok tudni minden nap átjönni hozzád.

Veronica arcáról hamar eltűnt a mosoly, ami épp csak, hogy visszatért. Lerogyott a kanapéra, térdeire könyökölt és arcát a tenyereibe temette. Képtelen volt elhinni, hogy alig, hogy visszakapta barátját, most újra el kell veszítenie, vajon tényleg nincs más megoldás?

- Viszont, ugyanúgy tudunk beszélni minden nap – vette elő telefonját zakója zsebéből.

- Persze, de az mégsem ugyanaz.

A férfi mosolyogva leült Roni mellé, átkarolta vállát és homlokon csókolta. Ez nem is volt különös, az sokkal inkább, hogy a lány meg se rezzent a kedves gesztustól, csak bambult maga elé, mélyen gondolataiba révedve. Ezt viszont Edgar is észrevette, ési gazán megmosolyogtatta a helyzet, valamint, hogy úgy tűnt; a lány végre kezd továbblépni.