A U R O R A || A király szeretője [16+]

7. - S Z E R E T H E T E T L E N

Henriette hercegnő fogadása előtt minden tökéletesen alakult. A fáradhatatlan szolgálók kitartó munkája meghozta a gyümölcsét. A nagyterem tele volt csodaszép virágokkal, az étkezőasztalon pedig a legdrágább ezüstevőeszközök hevertek katonás sorban. Az egész udvar izgatottan várta a tíz órát, kivéve egy embert, Babbie Millert. A szolgálólányból avanzsált udvarhölgy tudta, hogy Henriette érkezése mindent meg fog változtatni. Vágyakozva nézte Robert királyt, aki tiszteletet parancsolóan, egyenes tartással ült a trónon és lopva Babbie felé nézett. A lány kb húsz méterre volt tőle, közöttük pedig a király anyja, Elenora királynő és annak személyzete állt. Az idő nagyon lassan telt, Babbie úgy érezte, hogy már órák óta várnak. A király is nagyon türelmetlen volt és ezt többször is a körülötte lévők tudtára adta.

- Mrs Nash, hány óra van most pontosan?

- Nemsokára dél lesz, felség.

- Ez a nő... Még nem is a feleségem, de már megvárakoztat és rabolja a drága időmet. Csak a baj lesz vele, már most látom - dörmögte ingerülten.

Az anyja bosszús pillantást vetett feléje, de nem szólt egy szót sem. Túlságosan csendes és visszafogott volt ahhoz, hogy emberek előtt intse rendre a fiát.

Alig fél óra múlva végre valahára megérkezett egy követ, aki bejelentette a hercegnő érkezését. Az udvar népe egy emberként kapta fel a fejét és nézett az ajtón besétáló Henriette felé. Babbie elégedetten nyugtázta, hogy ő ezerszer szebb ennél a beesett arcú, sápadt, sötétbarna hajú nőnél. Bár kék szemei igézőek voltak, de ezen kívül semmi figyelemre méltót nem talált benne. Gyorsan Robert felé kapta a fejét, hogy megnézze a reakcióját, de a király kifejezéstelen arccal állt fel és üdvözölte leendő feleségét.

- Örülök, hogy újra az országomban köszönthetem önt, hercegnő.

- Részemről az öröm, felség - mosolygott rá szerényen, miközben meghajolt.

- Hanem most már elég az időpazarlásból! - csapta össze a kezét Robert. - Éhes vagyok már, ideje nekilátni az ünnepi ebédnek!

Az emberek a király vezetésével megindultak az étkező felé. Henriette idegesen bámult maga elé, majd kijelentette, hogy ő inkább visszavonulna. Babbie kötelességtudóan követte őt, mint udvarhölgye, bár az éhség őt is kínozta. Amikor a hálószobába értek, a hercegnő keservesen sírni kezdett.

- Felség - szólt hozzá ijedten Babbie. - tudom, hogy én nem szólíthatnám meg önt, de ha megengedi...

- Csak tessék - szipogta Henriette.

- Azt szeretném elmondani önnek, hogy a király nem mindig ilyen érzéketlen. Az "időpazarlás" szó nem ön ellen irányult. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy értette.

Babbie maga is meglepődött azon, ahogyan vigasztalja a nőt, akire egyébként haragudnia kellene. Henriette az ellenfele, mégis miért akarna segíteni rajta?

- Kedves tőled, hogy próbálsz felvidítani. Mondd, mi a neved?

- Lady Aurora, felség - hajolt meg.

- Nagyon bájos. Tudod, Aurora rengeteg dolog forog most kockán. Ez az egyetlen esélyem a normális életre és azt látva, hogy a király semmi érdeklődést nem mutatott irántam, attól tartok visszavonja a házassági ajánlatot.

- Jaj, hercegnő! - kiáltott fel Babbie. - Ne butáskodjon, biztos vagyok benne, hogy nagyon boldog házasságuk lesz sok gyermekkel!

- Ez nem ilyen egyszerű. Nekem Robert király az egyetlen lehetőségem. Ha ő elküld innen, én...

- Mi lenne akkor, felség?

- Tudsz titkot tartani, Aurora? - kérdezte bizalmasan Henriette. Babbie határozatlanul bólintott.

- Nem vagyok érintetlen. Szégyenlem, de így van. Attól tartok gyermeket várok. Mindenképpen férjhez kell mennem, különben látszani fog és nekem végem.

Babbie őszintén sajnálta a hercegnőt, bár egy kissé felelőtlennek is tartotta. Egy hozzá hasonló rangú nő nem engedheti meg magának ezt.

- Most bizonyára elítélsz, hiszen nem ismered a teljes történetet.

- Akkor kérem, mondja el. Hátha tudok segíteni.

- Segíteni biztosan nem tudsz, de jól esne ha meghallgatnál. A francia udvarban nem igazán volt egy bizalmasom sem. Az összes nevelőnőm és udvarhölgyem annak az undorító embernek dolgozott.

- Kinek? - kérdezte Babbie kíváncsian.

- Az apámnak. Kis koromtól kezdve mindenki azt szajkózta nekem, hogy amit velem művel, az teljesen normális, én pedig elhittem. Naívan azt gondoltam, hogy minden apa ágyba bújik a lányával.

- Az apájával, Franciaország királyával veszítette el az ártatlanságát? - kérdezte hitetlenkedve. - A gyermek is tőle van?

- Igen. Miután anyám meghalt, nem tudta feldolgozni a veszteséget. Én akkor alig tizenöt éves  voltam. Apám rengetegszer elmondta, hogy olyan vagyok mint anya szakasztott mása. Kihasznált engem, kihasználta azt, hogy arra a pár órára, amíg együtt voltunk el tudtam vele felejtetni őt.

- Ez őrület. Az az ember nem normális - jegyezte meg Babbie feszülten. Soha nem hallott még ehhez hasonló disznóságot.

- Valóban nem az. Súlyos elmebajjal kűzd már hosszú évek óta - bólogatott Henriette. - Most már érted miért olyan fontos ez az egész a királlyal? Tisztában vagyok azzal, hogy egy szerethetetlen lelki roncs vagyok, akinek nincs helye a szívében. Remélem, hogy a rangom és a sok szültendő gyermekünk kárpótolni fogja a sok szenvedéssel teli évért, amit velem kell majd töltenie. Ha elutasít, talán vissza kellene térnem Franciaországba, de én nem tudnám tovább elviselni mindazt amit ott átéltem, Aurora. Ha kitudódik a terhességem, az lesz az első, hogy visszahurcolnak apámhoz és ő pedig kényszeríteni fog újra és újra...

Babbie megértette és hirtelen mindent elsöprő bűntudat költözött a szívébe. Elhatározta, hogy minden kapcsolatot meg fog szakítani Roberttel.