A U R O R A || A király szeretője [16+]

E P I L Ó G U S

Miután megkapta a birtokot és a rajta álló hatalmas házat, Babbie Miller élete egy szempillantás alatt egyenesbe jött. Öt hónap elteltével megszületett a kislánya, a gyönyörű Eugenia Miller. Babbie valóban nagyszerű anyja volt a gyermekének és személyzetének unszolására sem vett fel nevelőnőt mellé, mondván: az élet legfontosabb dolgaira neki kell megtanítania őt. A kis Eugenia már gyermekkorában is kiemelkedő tehetség volt a zenében és a festészetben is. Babbienak valóban minden oka meg volt arra, hogy büszke legyen rá, hiszen nála jól neveltebb és boldogabb kislány nem volt egy sem a környéken.

Kortársai kezdetben furcsán néztek rá, amikor elmondta nekik, hogy neki csak édesanyja van, de viszonylag hamar hozzászoktak a helyzethez. Eugenia persze nem törődött bele ilyen könnyen. A kíváncsi természetű kisgyermek rengeteget kínozta Babbiet, hogy meséljen neki az apjáról, de az anya válasza mindig ugyanaz volt: "Meghalt, elég ha ennyit tudsz." Végül Eugenia feladta és egy idő után már nem hozta fel ezt a témát.

Egészen addig, amíg Babbie alig harminchárom évesen el nem kapott egy akkor még ismeretlen eredetű betegséget. A környék legjobb orvosai jártak hozzá heteken keresztül, de egyikük sem tudott segíteni rajta. A fiatal nő testét vörös foltok borították, emellett elviselhetetlen fej- és torokfájásra is panaszkodott.

Ködös, őszi este volt, amikor a Anglia utolsó elismert orvosa is elhagyta a betegszobát. Többször is megvizsgálta Babbiet, de végül neki sem sikerült gyógymódot találnia a titokzatos betegségre. A férfi szomorú tekintettel így szólt az akkor tizenhat esztendős Eugeniahoz:

- Nem vagyok benne biztos, hogy megéli a holnap reggelt. Ha szeretnél elbúcsúzni tőle, jobb ha még ma este megteszed.

A lány könnyes szemmel bólintott, majd halkan benyitott az édesanyja szobájába. Babbie az ágyon, párnák közt feküdt, nyakig betakarózva. Amikor megpillantotta szeretett gyermekét az ajtóban, szája erőtlenül mosolyra görbült.

- Gyere édes kicsi csillagom, hadd öleljelek meg még egyszer! - intett felé.

Eugenia engedelmesen odasétált az ágyhoz és könnyeit nyelve hozzásimult az anyja törékeny testéhez.

- Nagyon szeretem önt, anyám - suttogta.

- Én is, édesem, én is. De most valamit el kell mondanom neked, mielőtt még túl késő lenne.

Eugenia könnyes szemmel bólintott. Akkor már sejtette, hogy az édesapjáról lesz szó.

- Többször is meséltem már neked arról az időszakról, amikor a palotában dolgoztam cselédként, emlékszel?

- Igen, anyám. A kiemelkedő munkája miatt kapta ezt a birtokot is, amin most élünk.

- Nos, kislányom - kezdett bele elhaló hangon. - A cselédeknek nem osztogatnak csak így birtokokat és házakat. A palotában én... pár hónapig Robert király szeretője voltam.

Eugenia hitetlenkedve felugrott, majd kikerekedett szemekkel megkérdezte:

- Anyám, ezzel most azt akarja mondani, hogy az apám...?

- Igen, drágám. Az apád nem más, mint II. Robert, az angolok királya.

- Ez azt jelenti, hogy én... én... - dadogta a lány, miközben fel s alá járkált a szobában.

- Igen, királyi vér csörgedezik az ereidben. Sajnálom, hogy nem mondtam korábban, de meg akartalak óvni téged. Az édesapád nem jó ember. Ha akkor valamilyen oknál fogva mégis a palotában maradok, biztosan megkeserítette volna mindkettőnk életét.

Eugenia látta, hogy az anyja szemében szikrázik a gyűlölet. Szerette volna tudni, hogy mit is tett az apja, amiért ennyire rossz embernek tartja, de elhatározta magában, hogy ezt majd később kideríti. Abban a pillanatban az volt a legfontosabb számára, hogy az imádott édesanyja a legnyugodtabb körülmények között tölthesse el utolsó perceit. Szorosan hozzásimult és egyre csak ezt hajtogatta:

- Szeretem. Nagyon szeretem önt.

Babbie Miller azon az őszi éjszakán, lánya karjaiban eltávozott a túlvilágra.

6 hónappal később:

Eugenia kapkodva összepakolt pár dolgot, ami egy hosszú gyalogúton szükséges lehet. Elhatározta, hogy meglátogatja az apját. Sétálva elég hosszú az út Londonba, de a fiatal lány úgy ítélte meg, hogy elég ideje van rá. Izgalommal a szívében vágott neki az ismeretlennek. Fogalma sem volt, hogy mire számítson, de egy valamiben biztos volt: legalább egyszer látnia kell az apját. Legalább egyszer a szemébe kell néznie.

- Légy bátor, kis harcos - mondogatta magában anyja szavait, amivel régen erőt szokott adni neki.

Légy bátor, kis harcos...

Légy bátor, kis harcos...

"Semmi nem állhat az utadba. Ez a végzeted és ha most nem lesz elég bátorságod felkeresni őt, azt örökké bánni fogod" - győzte meg saját magát, majd útnak indult.