Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

32. Nem volt jogod!

November 2. (szerda)
Éreztem. De úgy tényleg.
Az egész reggel kezdődött. Felkaptam magamra a farmernadrágomat a kedvenc felsőmmel, szerintem egész csinosan sikerült összeválogatnom a szettemet, tetszett a hajam esése, este kivételesen tök jól aludtam, a szobámban rend volt, elkészítettem a tízóraimat a rádióból szóló zenére táncolva, szóval összességében elég jól indult a reggelem.
Egészen addig, amíg ki nem mentem a házból és meg nem láttam Zsombit. Eléggé ledöbbentem, mivel még csak negyed nyolc volt, ami viszonylag korán van, Zsombi pedig nem az a korán érkező típus, főleg úgy, hogy Biatorbágyon lakik.
- Szia, hát te? - csodálkoztam, majd odahajoltam hozzá egy reggeli csókra, Zsombi viszont eltolt magától.
- Beszélnünk kéne - nézett a szemembe mélyen.
- Mi... mi az? - kérdeztem elhaló hangon. A lábaim is remegtek, a hangom is, a mellkasomban a szívem őrült gyorsan vert, ezek mellé pedig hozzájátszott Zsombi fagyos pillantása is, majd a zsebébe nyúlt és kivette belőle a levelemet. Igen, amibe még az őszi szünet előtt kiöntöttem a lelkem és a polcomra rejtettem a könyveim mögé. Jézusom.
Éppen szólásra nyitottam a számat, amikor megelőzött.
- Ne mondj semmit. Nem tudsz.
Nem bírtam tartani a szemkontaktust, úgyhogy lesütöttem a szemem.
- Most szakítasz velem, ugye? - kérdeztem halkan - Mondjuk ez egyértelmű - láttam be.
- Eléggé - értett egyet - Mégis hogy gondoltad? - förmedt rám egy kis hatásszünet után - Ennyire kellettem neked? Ennyire? - nevette el magát feszülten, felemelve egy kicsit a levelet, én pedig tényleg el tudtam volna süllyedni szégyenérzetemben - Vagy tudod mit? Nem is érdekel. Majd elmondod Cassonak, ha már miatta volt ez az egész - vetette oda nekem kegyetlenül.
- Őt hagyd ki ebből! - védtem be azonnal.
- Megbeszéltük - vont vállat hanyagul.
Beállt közénk a kínos csend, amit végül én törtem meg.
- Hogy került hozzád? - kérdeztem a levélre utalva.
- Tegnap találtam meg a könyveidnél, este pedig elolvastam - mondta egyszerűen.
- Nem volt jogod elolvasni! - gyűltek könnyek a szemembe.
- Nem volt jogod kihasználni az érzéseimet más srác miatt! - vágta rá.
Erre aztán tényleg semmit nem tudtam mondani.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Mit? - röhögött fel kínosan - Hogy rohadtul átvertél, hogy hazudoztál végig? Hogy megbíztam benned, és kiderült, hogy ennyi voltam neked? Mit sajnálsz?
- Zsombi, meg tudom magyarázni, én... - próbálkoztam, szinte elsüllyedve szégyenemben a bűntudattól.
- Mit tudsz ezen megmagyarázni? Hagytad, hogy beléd essek, hogy mindent elhiggyek, amit elhittem, hogy fontos vagyok neked, hogy kölcsönösek az érzéseim, csak azért, hogy eltereld a figyelmedet egy másik srácról, akit szeretsz, hogy a világnak kimutathasd, hogy van melletted valaki, pont nem érdekeltelek, csak éppen jól jöttek az érzéseim, és hogy bíztam benned, kihasználtál, mit akarsz ezen megmagyarázni még?
- Fontos voltál nekem!
- Nekem nem úgy tűnik! - vágta rá - Vagy ha halványan egy kicsit mégis, mert annyi feltűnt, hogy tényleg mindent igyekeztem megtenni neked, amióta ismerlek, hogy boldog legyél, hogy neked jó legyen, közel sem voltam soha annyira fontos, mint amennyire kellett volna, hogy legyek, eléggé ahhoz, hogy ne használd ki az érzéseimet, hogy ne hitegess, vagy annyira fontos, amennyire ő az! - sorolta kiborulva, a levelemet megemelve egy kicsit, hogy egyértelművé tegye, ki is az az "ő" a mondatban - Tudod, tényleg elhittem, hogy más vagy, mint a többi ribanc. Szépen kihasználtál - nézett rám, a tekintete szinte fojtogatott - De tudod mit, most már tényleg hagyjuk is. Szaladj hozzá, menj Cassohoz, ha már a barátnője úgy is lelép szilveszterkor és... csinálj vele, amit akarsz - fordult meg, majd otthagyott.
Percekig csak pislogás nélkül álltam a ház előtt és meredtem a távolba. Zsombi már rég elment, de a szavait újból és újból hallottam magamban.
Mire észhez tértem, azon kaptam magam, hogy fázom, úgyhogy összehúztam magamon a kabátom, felvettem a pocsolyában elázott levelemet a földről és utat engedtem könnyeimnek.
Nem tudom, meddig sírdogálhattam ott, a világ legnagyobb lelkiismeret-furdalása közepettte, hogy hogy tehettem ezt, hogy lehettem ekkora szemét, de nem sokkal később nyílt a szomszédban az ajtó, és kilépett rajta Casso. Remek, még ez is.
Elfordítottam tőle a fejem. Nem akartam a szemébe nézni.
- "Majd elmondod Cassonak, ha már miatta volt ez az egész." - ismétlődtek meg bennem Zsombi szavai.
- Leni - szólított meg Casso, miután köszönt nekem és nem válaszoltam. Nem néztem rá. - Jól vagy? - kérdezte aggódva. Odajött hozzám és a karomnál fogva maga felé fordított, hogy a szemébe nézzek végre.
Amint meglátta, hogy sírok, közelebb lépett hozzám, megsimította az arcom, a hüvelykujjával letörölt róla pár könnycseppet, végignézett rajtam, és miközben egy halk sóhajtás hagyta el a száját, átkarolva magához húzott, én pedig csak szótlanul a mellkasába fúrtam a fejem.
Casso megölelt. Nem érdekelte, hogy éppen összekönnyezem a pulcsiját, és úgy tűnt, az sem, hogy éppen barátnője van. És az a legjobb, hogy engem se.
Pillanatok alatt kitalálta, hogy ebben a dologban Zsombi lehet, és szükségem van az ölelésére, még akkor is, ha ez csak egy baráti ölelés.
- Szakítottatok? - kérdezte halkan, miközben megsimította a hajam, hagyva, hogy kisírjam magam rajta.
- Igen - szipogtam - Úgy tudtam - fakadt ki belőlem őszintén.
- Akkor miért jöttél vele össze? - nevette el magát óvatosan.
Tudtam, hogy nem komolyan kérdezi, én viszont a szememet megtörölve válaszoltam.
- Nem tudom - vallottam be.
Casso nemsokára elengedett, mire én is őt, majd hogy oldja a hangulatomat, halványan mosolyodva megkérdezte, hogy "megverjem?". :)
Erre akaratlanul elnevettem magam.
Nem sokkal később Ricsi is megjelent.
- Mi van itt? - fürkészett minket.
- Szerinted? - sóhajtott Casso ikrére nézve, aki szintén rájött, mi a helyzet.
Ez már csak ilyen Varga-vonás.
A reggeli történtek sikeresen megbélyegezték a hangulatomat az egész napra, hiába próbáltak felvidítani a többiek. Vicceket meséltek nekem, hülyültek, Jennifer vett nekem sütit a büféből, Laciék hívtak a pályára... de nem igazán hatott.
És igazából nem a szakítás a legfőbb bajom. Jó, egy kicsit az is, hiszen mégiscsak jártam vele kicsit több, mint egy hónapot (hosszú kapcsolat a javából), és különben is, kedves srác volt.
De ami a legrosszabb, utáltam magam, amiért belekezdtem ebbe az egészbe és szégyelltem magam azért, amit Zsombival tettem. Szóval minden szuper.

Mai nap - 5/2: azért Casso ölelése és kinézete mindig javít egy kicsit a napomon.