Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

73. Tihany

Március 3. (péntek)
Ma reggel a szükségesnél korábban, vagyis háromnegyed hétkor keltem, mivel az ébresztőórám a szokásosra volt beállítva. Remek.
Ha már felkeltem, nem túl nőies ásítások kíséretében nekiláttam a reggeli projektemnek.
Szépen megágyaztam, a szekrényemből kivettem a sötétkék farmerom, a fehér rövidujjú, szűk haspólóm (a farmerom magas derekú, szóval csak egy pici csík látszott a hasamból) és a sötétzöld-világoszöld-világoskék kockás blúzom. A fiókomból elővettem magamnak egy zoknit és egy melltartót, majd mindezt felvettem, kifésültem a hajam, raktam bele egy cuki csatot, kimázoltam a számat a kedvenc eper illatú, csillogó szájfényemmel, szempillaspiráloztam, korrektoroztam, és a nagytáskámat (a bőrönd túl nagy volt), felkapva lerobogtam a lépcsőn.
Miután kunyiztam Anyutól és Aputól egy kis készpénzt (természetesen úgy, hogy a másik nem tudott róla, így többet kaptam :D), felvettem a fehér tornacipőmet és a farmerdzsekimet, majd megkértem Apát, hogy dobjon el az állomásra.
Én voltam az első (Pásztoron kívül), úgyhogy ledobtam a táskám a földre, ráültem, majd körbenéztem. Tisztára, mint a gólyatáborban. Akkor is Tihanyra mentünk, akkor is én voltam az első, leültem és nézelődtem. Igazi deja vu, nem?
- Hali - pattogott hozzám Saci (szó szerint), majd megöleltük egymást - Tök jó a blúzod.
- Köszi - mosolyogtam rá.
Utána nem sokkal Casso és Ricsi érkeztek meg, aztán Laci, Domi, Barni, Andris, Niki, Enikő, majd a sort Lili zárta. Az a-sok egy pár méterrel odébb gyülekeztek osztályfőnökükkel, Szekeressel.
A vonat a létszámellenőrzés után egy kicsivel megérkezett, majd sípolt egy nagyot, amit a füleim nem köszöntek meg (és én sem), utána pedig felszálltunk vonatra.
Lili, Enikő, Saci és én lefoglaltunk gyorsan egy négyes helyet. Mellettünk az a-s lánycsapat (Kriszti, Marcsi, Betti és nemutolsó sorban Mira) foglalt helyet, mögöttünk a normális a-s srácok (Ágoston, Samu, Kolos), előttünk pedig Casso, Ricsi, Andris és Laci.
- Milyen hosszú az út? - nyöszörgött Enikő a lábait felhúzva.
- Nem tudom - sóhajtottam.
Az utunk nagy része szótlanul telt, míg az a-s lányoknak be nem állt a szájuk. Néha én is elmosolyodtam rajtuk.
- Na, és mit szóltok ahhoz, hogy össze leszünk vonva? - kérdezte Kriszti tőlünk.
- Hát... nem megbántásként, de kibírtam volna, ha ez nem így történik - vallottam be.
- Ebben egyetértünk - bólogatott Marcsi.
- Amúgy ki lesz az ofi? - kérdezte Betti.
- Elméletileg Pásztor - mondta Enikő.
- Az jó lenne, az agybajt kapom Szekerestől - jegyezte meg Kriszti halkan, nehogy meghallja osztályfőnöke.
- Miért? Én szeretem - lepődtem meg.
- Jó neked - dünnyögte.
A szállásra érve lepakoltuk a cuccainkat, majd a faházak előtt gyülekeztünk, hogy elinduljunk kirándulni, amihez őszintén szólva, semmi kedvem nem volt.
Az alatt a pár óra alatt az összes lehetséges helyet bejártuk, kezdve a Tihanyi Apátságtól a hajóállomáson (hajóztunk is) keresztül egészen a Belső-tóig, úgyhogy mindannyian hullaként estünk vissza a szállásra.
Viszont mi, diákok olyan különleges képességgel bíró lények vagyunk, hogy a szabadfoglalkozás első öt percében fel is töltődtünk maximumra, úgyhogy két óráig ment az ökörködés és a tanárok idegesítése. Tökéletes példa erre, hogy Samu, Kolos és Laci valamiért Mickey-egér hangon beszéltek. No comment. :)
Amikor bejelentették, hogy vacsi van, gyorsan átöltöztem valami kényelmesbe (farmer, sötétzöld pulcsi, tornacipő, kontyba fogott haj), majd az ebédlőbe siettem a többiek után.
- Foglaltál helyet? Köszi – huppantam le a Saci melletti üres székre.
A leves valami elképesztően fura volt. Elméletileg gulyáslevesnek készült, de szerintem ez csak valami selejt kaja volt és nem kellett senkinek, így hát odaadták nekünk.
Rájátszott erre, hogy az én „levesemben" körülbelül egy karika répa, és egy szétfőtt, félig meghámozott krumpli úszkált, ennek ellenére viszont Ricsi több sűrűjét kapott, mint levet. Nagyszerű, szerintem Ricsi megkapta az én levesem tartalmát is.
Ezért egy csomó kenyeret elraktároztam magamnak, amit nem kellett volna, mert egy része kőkeményre száradt volt, ami pedig nem, az meg nedves. Bah, de undorító.
Végül leküzdöttem, amit tudtam, de ekkorra már mindenki, aki a környékemen ült, rajtam röhögött. Na, mindegy. :)
A – finoman szólva, érdekes – vacsora, majd az esti programok letudása után Pásztor és Szekeres takarodót rendeltek el, aminek őszintén szólva nem igazán örültünk, de nem adtuk fel a reményt; a lányokkal (mindkét osztály, egy szobában voltunk) őrt álltunk, és amint láttuk/hallottuk, hogy Pásztorék elmennek, elővettük a kajákat és egyszerűen zabálni kezdtünk. Ez azért is volt előnyös, mert (Karolinán kívül, aki csendben mindent megesz) mindannyian éhesek maradtunk a vacsi miatt, másrészt pedig azért is jött jól a pusztítás, hogy a szüleink ne csesszenek le, amiért „nem ettünk semmit". :)
Egy idő után viszont mindannyian elfáradtunk, úgyhogy olyan hajnali kettő-három körül úgy döntöttünk, alszunk, és természetesen rajtam kívül mindenki tök hamar aludt. Ez nagyszerű, csak sajnos meg fogok dögölni unalmamban, mivel hiába voltam hullafáradt, a szemem egyszerűen nem akart lehunyódni. Vagyis le akart, csak nem tudott.
Bekapcsoltam a telefonom és felnéztem a különböző közösségi oldalakra. Másfél óra múlva azon kaptam magam, hogy már végignéztem az egész Instagramot, Facebookot és a híroldalakat, valamint minden játékot meguntam a telefonomon.
Casso: Ébren vagy?
A szívem őrülten dobogni kezdett, az ujjaim pedig szinte maguktól írták a választ.
Leni: Igen, képtelen vagyok aludni.
Casso: Fáradt leszel holnap.
Leni: Majd kibírom valahogy. Na, mindegy. Megpróbálok aludni.
Casso: hajrá
Leni: Szurkolj, hogy menjen 🥰
Casso: alap
Ezt beszíveztem, majd nem válaszoltam, inkább csak elraktam a telefonom az ágy alá (a legjobb helyre) és lehunytam a szemem, hogy végre mély álomba merüljek.

Mai nap – 5/5: tök jó volt, de azért jó lenne most már elaludni.