Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

43. Az élet nehéz

November 28. (hétfő)
Első nap Jennifer nélkül.
Mondanám, hogy így már minden a régi, de az az igazság, hogy már megszoktam a jelenlétét és kétségtelen, hogy az elmúlt három hónapban oszlopos tagja lett az osztálynak és a reggeleknek.
Miután beértem a terembe, leültem a helyemre Casso mellé.
Na, igen, Casso.
Kívülről teljesen szokásos volt, telefonozott és átkozottul szívdöglesztően nézett ki. Aki nem ismeri igazán, azt hiszi, hogy csak fáradt egy kicsit, nincs itt semmi gond.
De én viszont nagyon is ismerem, és pillanatokon belül átláttam rajta.
Leraktam a táskám, majd leültem mellé.
- Sajnállak Jennifer miatt. Rossz lehet - mondtam halkan.
- Hát, ja, az is - vallotta be egy kis csend után - Te már csak tudod, milyen egy szakítás - fordult felém.
Ó, ha tudnád, mi történt ott igazából...
- Azt hiszem, igen - bólintottam - De az más volt. Ott én voltam a hülye - sóhajtottam.
- Itt meg én. Érted, tudom, hogy elmegy, de nem, nekem persze, hogy bele kell szeretnem, baszki - hajtotta a fejét a padra.
Meglepett az őszintesége, valószínűleg belőle se akarva fakadt ki, egyben pedig borzasztóan rossz érzés volt őt szomorúnak és összetörtnek látni.
- Ne hibáztasd magad - simítottam meg a karját - Az érzéseidet sajnos nem tudod irányítani - mondtam bölcsen, mire Casso felém fordította a fejét és egy halvány, szomorú mosolyra húzta a száját - Na jó, ez kezd túlságosan romantikus lenni, ugye? - láttam be, miközben óvatosan elnevettem magam.
- Egy kicsit - biccentett Casso - De azért kösz. Büfé? - váltott témát, mert valószínűleg nem igazán volt kedve a romantikáról és a szakításról beszélgetni, ami azért finoman szólva érthető.
- Aha - bólintottam - Most fel kéne állnom? - nyöszörögtem.
- Talán - lépett oda hozzám, majd megfogta a kezem és felhúzott a székemről - Megfelel?
- Fogalmazzuk úgy, hogy elfogadható - mosolyogtam rá.
Szótlanul lépkedtünk le a lépcsőn, majd beálltunk a sorba. Vagyis a kellős közepébe. Khm... szép időnk van ma. :)
- Mit kérsz? - kérdezte Casso, amikor sorra kerültünk.
- Egyet tippelhetsz.
- Citromos tea?
- Süllyedt - bólintottam mosolyogva.
Suli után Ricsi, Saci, Casso és én elindultunk haza.
- Sajnálom Cassot, rendes fiúnak tűnik - mondta Anyu, miután elmeséltem neki a mai napom.
- Igen?
- Persze. Illedelmes és értelmes gyerek - felelt.
- Meg helyes is - tettem hozzá.
- Igen, azt nem tagadom - bólintott - Figyelj csak. Most, hogy már nincs barátnője, nem gondolod, hogy lépned kellene valamit? - tette fel a nagy kérdést.
- Áh, esélytelen - legyintettem.
- Biztos? Pedig ahogy észrevettem, tavaly eléggé érdekelted - ráncolta össze a szemöldökét halványan mosolyogva - Szerinted nem láttam azokat a kapus elköszöngetéseiteket? Ahogy megfogta a kezed, ahogy rád nézett, elhívott randizni, egy teljes hétre a szülinapjakor...
- Az tavaly volt - vágtam rá - És csak most szakított a barátnőjével.
- De lehetne idén is. Ha tavaly sikerült, idén is be tudod lopni magad a szívébe, ezt jegyezd meg jól - mondta "bölcsen".
- Oké, oké - sóhajtottam - Jézusom, már fél öt van? - néztem az órámra.
- Igen. Másfél óra múlva jönnek a vendégek - tájékoztatott Anyu.
- Mi? Milyen vendégek? - pislogtam értetlenül.
- Nővéremék - felelt.
Nagyszerű.
Csakugyan, a nagynéném és férje hat órakor megérkeztek hozzánk.
- Úristenem, Levendula, alig ismerek rád! Hatalmasat nőttél, amióta nem láttalak! - csodálkozott Rita (a nagynéném).
- Bizony - helyeselt a férje - És milyen szép lettél! - dicsért meg, mire zavartan elmotyogtam valami "köszönöm" félét.
- És te Gábor, a puskát előkészítetted már? - fordult Rita Apuhoz.
Örök klasszikus.
- Ráér az még - nevetett fel Apa.
- Csak hiszed. Az én fiam tizenhét és fél éves, eddig csak kollégista volt, most már gimnázium után el is akar költözni - mesélte gondterhelten - Nálad mi a helyzet a fiúkkal? - kérdezte tőlem.
- Hát... néha elég furák... - kezdtem zavartan.
- Igazad van. A férfiak kiismerhetetlenek - biccentett - Ó, hogy a manó csípje meg! - "káromodott" (:D) Rita dühösen, amiért leejtett egy poharat.
- Levendula, kérlek hozd ide a seprűt! - szólt nekem Anyu.
Nehéz az élet.

Mai nap - 5/4: túléltem. (Hol a pezsgőm?)