KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

16

A lány az ajtó elé állva, határozottan kopogott be annak kopogtatóján, és várta, hogy valaki kinyissa számára azt. Alig telt bele pár másodpercbe, az ajtó már nyílt is, és szembe találta magát, egy smaragd szempárral. A férfi egy pillanatig meghőkölt a lány látványától, az pedig csak egy önelégült mosolyt varázsolt az arcára. A férfi nem kicsit volt meglepődve, de próbált tárgyilagos maradni a szőke ördöggel szemben.
– Mit keresel itt, Carolina? - hangja rekedtes volt, amitől a lánynak be kellett harapnia az alsó ajkát csak, hogy fokozza a férfiban bolyongó piszkos gondolatokat.
– Apa, miért nem engeded be? - a férfi mögül egy lány hangja csilingelt. - Ne fagyoskodj már itt kint, gyere! - ezzel karon is ragadta a szőke hajú lányt, majd behúzta a házba. Harry csak meghökkenve nézte az előtte lejátszódó jelenetet. Carolina a lépcsőről, még egy utolsó pillantást vetett a férfi értetlen arcára, majd minden figyelmét a barna hajú lányra szegezte, hisz miatta volt ott tulajdonképpen. Legalábbis volt egy indok, hogy miért van Harryéknél. Szerette ő Kathleent. Húgaként tekintett a lányra, viszont akkor valamiért nem a kedvesség és a segítőkéség irányította.
Ugyan dehogy! Valami megmagyarázhatatlan, és nem hétköznapi dolog, vagyis számára nem volt hétköznapi. Sosem sóvárgott még senki után sem ennyire. Mintha megtalálta volna azt, amit már rég keresett. A vágy kerítette hatalmába elméjét. A vágyaink viszont néha ölni is képesek, s ezt meg is esett, de nem szavak, hanem sokkal inkább tettek formájában. Ez a valami, nem őket ölte meg, vagyis nem testük égett porrá, hanem sokkal inkább a lelkük veszett oda. Két kielégítetlen test, melyek vágyai egybekovácsolódtak. Micsoda beteges és megvetendő dolog, mégis emberi.
– Nagyon vártam már, hogy elgyere! - A barna hajú lány, mosolyogva vezette az idősebbiket szobája felé, majd miután meg is érkeztek, egyből becsapták maguk mögött az ajtót, s neki is láttak az előkészületeknek. - Szerinted Edwardnak melyik tetszene jobban? - Kathleen jobb kezében egy vörös ruha volt, mely kicsit talán többet mutatott a kelleténél. Ez biztos az anyjáé. - gondolta magában, az ágyon helyet foglaló szőke lány. S bal kezében pedig egy szelídebb kék színű ruha volt, mely sokkal inkább Kathleenhez passzolt.
– A kék. - vágta rá gondolkodás nélkül Carolina, és egy mosolyt erőltetett arcára. Kathleen maga elé emelte a ruhát, majd szemügyre vette. Ajkai legörbültek, eldobta mind a két ruhát, és a fürdőszobájába szaladt, amit azonnal be is csapott maga után. Carolina megforgatta a szemeit, majd felállva az ágyról, a lány után ment. Mikor benyitott, az a látvány fogadta, amit várt. Kathleen a lehajtott vécé ülőkének a tetején gubbasztott, és arcát kezeibe temetve sírt. Igaz furcsa látvány volt, hisz a lány még nem látta elérzékenyülni. Bár, hogy is láthatta volna? Hisz vagy három évvel ezelőttről emlékezhetett rá, s azóta azért valjuk be, megváltozott. Csak úgy, mint Carolina. De amíg ő a lehető legrosszabb irányba, addig a barna hajú szépség a viszonylagos legjobb irányba változott. Carolina leguggolt a lány mellé, majd kezével a lány álla alá nyúlt, ezzel elérve azt, hogy Kathleen a szemeibe nézzen. Nem látott mást csak két vöröses szemet, melyek még csak az elején voltak a sírásnak. Élettel teliek voltak, s még így is boldogságot sugároztak.
– Egy lúzer vagyok... - suttogta maga elé bámulva Kathleen, Carlina pedig csak elhúzta a száját ezen a megjegyzésen.
– Gyönyörű vagy! Edward pedig imád téged! Húzz szoknyát, vagy nadrágot, vagy bármit...számára te akkor is tökéletes leszel! - Kathleen magához húzta az előtte guggoló lányt, akinek ez miatt már térdelnie kellett.
– Nálad jobb fogadott testvért, keresve sem találnék! - suttogta a barna hajú, s ezektől a szavaktól bizony még a sátánnak is összeszorult a szíve. A testvéreként tekintett Carolinára a lány, és ez egyszerre öntötte el boldogsággal és bűntudattal Linát. Igen, ez volt az első alkalom, hogy Carolina Elizabeth Tomlinson bűntudatot érezett. Elengedte a lányt, majd letörölte arcáról a könnycseppeket.
– Elég a sírásból, inkább gyere öltözz fel, mert a végén még tényleg elkésel! - állt fel a lány, és szigorúan nézett le Kathleenre, amitől a lánynak nevetnie kellett. Megfogta Carolina kezét, majd felállt és végül a kicsi szíve megnyugodott. Alig egy óra múlva, már el is készültek, s miközben Carolina lekísérte Kathleent, addig a barna hajú lány megparancsolta neki, hogy ne merjen elaludni, míg vissza nem ér. Carolinanak viszont esze ágában sem volt elaludni...
Miközben a lány visszasétált az emeletre, hangokat hallott a Kathleenel szemben lévő szobából, melynek résnyire volt nyitva az ajtaja. Kezével óvatosan beljebb lökte, s így elé tárult Benjamin, aki a szülei zongorája előtt ülve, éppenséggel egy darabot próbált meg eljátszani. Carolina az ajtófélfának dőlt, és keresztbe téve kezeit, hallgatta a fiú játékát. Mikor, viszont amaz észrevette, hogy a lány őt figyeli, csak ledermedten nézte őt. Carolina mosolyogva tapsolt, és közben a fiú felé lépkedett.
– Csak nem az a kis dalocska, amit annak a bizonyos lánynak írtál? - húzta fel jobb szemöldökét a lány. Benjamin nem válaszolt, csak lehajtva fejét bólintott egyet, és közben talán kicsit el is pirult. A lány helyet kérve leült a fiú mellé, majd az előtte lévő kottákat nézte. Észre sem vette, de ujjai már a billentyűk rabságába kerültek, s szabadon jártak annak minden egyes szegletén.
– Azta, ezt hol tanultad? - kérdezte a fiú ámulattal.
– Apámtól. - felelte a lány. - De már rég nem játszottam, kiestem a gyakorlatból.
– Szerintem tökéletes volt! - mondta a fiú bókolva a lánynak, akinek ezen mondat hallatán csak még inkább meglágyult a szíve.
– Szerencsés az a lány, aki egyszer majd melletted lesz! - mondta a fiú hajába borzolva.
– Benjamin! - egy erélyes hang szólt az ajtóból, és mire oda kapták a fejüket, a férfi hangjához már az alakja is társult. A férfi karórájára mutatott, majd úgy sürgette fiát. - El fogsz késni!
– Úgy bizony Benjamin, gyere! - egy női hang is követte a férfi hangját, s a női alak is felbukkant, akin már egy bundás kabát is volt. - A mamáék tudod, hogy mennyire allergiásak arra, ha késünk! - A lány mellett ülő fiúcska csak megforgatta a szemeit, majd felállt Carolina mellöl. - Apropó nagyon örülök, hogy itt vagy Carlina, és hogy segítesz Kathleennek! Sokat jelent ez számára. - mosolygott rá a lányra a nő kedvesen.
– Ez csak természetes, Mrs. Styles.
– Kedvesem, hívj csak Deborahnak! - legyintett a lány felé a nő, majd egy csókot nyomva a férje ajkára, el is tűnt a láthatárról, Benjaminnal együtt. A férfi kinézett a kis folyosóra, majd miután megbizonyosodott arról, hogy senki sincs már a házban rajtuk kívül, beljebb lépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót, ezzel bezárva magát és a démont egy helységbe újra, kettesben.