KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

24

– Harry. - amint a lány kiejtette száján a nevet, a férfi egyből felemelte tekintetét.
– Megoldod, mi? - kérdezett vissza, és egy kis idegesség jelent meg a hangjában. - Segíts felvinni, el kell vinnünk a kórházba! - utasította a lányt, és közben Freddiehez lépve, próbálta felültetni az ájult fiút. Carolina egy szó nélkül, bátyja mellett termett, majd míg ő a fiatal férfi egyik kezét, a vállán átvetette, addig Harry, ezt a másikkal tette meg.
– Mi lesz vele? - utalt a lány, a földön fekvőre, akit alig pár pillanattal azelőtt, Harry leütött.
– Először egy problémával foglalkozzunk, ő vele ráér, később is foglalkoznunk. Viszont most azonnal el kell vinnünk Freddiet!
– De ha megtudják, hogy drog van a szervezetében, és Jason esetében tuti, hogy a legillegálisabbat adta oda neki, akkor lecsukják.
– Nem fogják. - felelte a férfi, miközben kiléptek a bejárati ajtón. - Bízd rám a beszédet, megoldom.
– Carolina, mit csináljak vele? - kiabálta Edward az autóhoz futva, mikor az említett fél, segített testvérét a kocsi hátuljába fektetni.
– Zárd rá az ajtót, hívd fel Niallt! Mondd, hogy azonnal jöjjenek haza, ezt már nem lehet eltusolni. Jason közveszélyes! - mondta a lány, majd a kétségbeesett fiúra nézett. - Nem lesz semmi baj, csak csináld, amit mondtam! Bármi van, hívj! - ezzel be is ült, hátra Freddie mellé, majd, amint Harry is beszállt, már indultak is a legközelebbi kórház felé. - Hívtad apát, amíg nem jöttél be? - kérdezte a lány, a férfitól.
– Hívtam, de nem vette fel. - mondta Harry, hangjából pedig már tisztán érződött az idegesség. Nem is tudta, hogy pontosan miért volt ideges. Azért, mert Carolina nem hallgatott rá? Vagy talán azért, mert Jason a mocskos kezeivel, a lányhoz ért? De lehet, hogy minden miatt. Egy valamit, viszont már tudott: a lánynak most szüksége van rá.

𐄙𐄙𐄙

Carolina a kórterem előtt ült, a sorszékben, melyet a betegek rokonainak, vagy hozzátartózóinak készítenek ki. Idegesen szorongatta kezeit, miközben összefonta görcsös ujjait. Félt, akkor már ő is félt. Rettegett attól, hogy elveszíti Freddiet. Lehet, hogy nem volt jó a viszonyuk, de ő, akkor is a testvére volt, még ha csak féltestvére is, de...szerette őt. Sosem mondta ki, de belül tudta.
– Lina... - A mellette ülő férfi, óvatosan simogatta a lány hátát. Carolina szemei ismét vörösek voltak, arca sápadt volt, szája pedig kiszáradt. - Nem lesz semmi baj, már jó kezekben van. - nyugtatta tovább a férfi őt. A lány, szótlanul dőlt Harry mellkasának, és mélyen szívta be, annak illatát. Megnyugtatta a férfi jelenléte. Akkor már tudta: ismét kezd önmaga lenni, és ennek Harry az oka. A férfi, még ha csak röpke pillanatokra is, de visszaadta a lánynak azt, amire a kezdetekről kezdve szüksége volt: szeretetet, odaadást, és egy helyet, ahová bármikor elbújhat... Harry otthont adott neki, otthont a szívében. Az idős orvos pár pillanat múlva, kilépett az ajtón. Lina azonnal elhúzódott Harrytől, és felállt, az említett is így tett.
– Maguk a hozzátartozói? - kérdezte higgadtan a férfi.
– Igen. - felelte Harry.
– Doktor úr, minden rendben van? - kérdezte azonnal a lány.
– Azt azért nem mondanám. Nagy mennyiségű alkoholt, és kábítószert mostunk ki a szervezetéből. Stabilizáltuk az állapotát, bemehetnek hozzá.
– Fel fog épülni? - kérdezte a lány, kétségbeesetten. Az orvos elég szűkszavú volt.
– Minden bizonnyal. - a férfi elengedett egy mosolyt, de a lány már elég gyakorlott volt ahhoz, hogy tudja, nem válaszolt őszintén. Egyből átfutott rajta a rémület, miszerint Freddie börtönbe fog kerülni. Szótlanul besétált az ajtón, és hátra nézett, hogy Harry is jöjjön, de az orvos megállította őt, hogy beszélhessen vele négyszemközt.
– Mindjárt megyek, Lina. - felelte a férfi, majd a doki felé fordult. Carolina besétált a szobába, ahol három ágy volt, abból kettő foglalt volt. Freddie, az ablak mellettin feküdt. Szájára egy lélegeztetőt raktak, és infúzióra kötötték. A mellette lévő ágyon, egy idős nő feküdt, aki csak szótlanul nézte a szobába betérő lányt. Carolina bólintott egyet felé, köszönés képen, majd Freddie ágya mellé sétált, és leült a kis szekrény melletti székre, bátyja mellé.
– Ostoba voltál... - kezdett bele a lány, miközben bátyjához beszélt. Tudta, hogy hülyén nézhetett ki, hogy az altatóval telenyomott férfihoz beszélt, de mégsem érdekelte. - ...és én is az voltam. Lehet, hogy nem hallod most ezt, és nem fogsz rá emlékezni. Talán hülyeség is most ez, hogy beszélek hozzád, de tudnod kell valamit. - Lina vett egy mély levegőt, majd könnyeivel, és a torkában lévő csomóval küszködve, végül elkezdett beszélni. - Mindig is te voltál apa kedvence. Sosem érhettem a nyomodba, mégis szerettelek. Viszont te ellöktél magadtól, sosem tekintettél rám úgy, ahogyan én rád. Sokáig te voltál a példaképem, bátyus. Emlékszel még rá? - mosolyodott el a lány. - Mindig így hívtalak... - Lina a férfivá cseperedett, fiút látta maga előtt. - Folyton bajba keveredtél. - mondta. - Mégis mindig győztesen jöttél ki, mindenből. Irigyeltelek... Téged mindenki szeretett, te voltál a lányok kedvence, sok barátod volt, benned ott volt az élet, viszont én sosem voltam ilyen, bármennyire is szerettem volna ilyen lenni, nem ment... S miután Eleanor elment, mindketten kibuktunk. Én a lenge életmódhoz, te pedig a drogokhoz fordultál. Ó bátyus, sajnálok mindent! Ha előbb megtudod az igazat, most nem lennénk itt! - sóhajtott fel. - Kíváncsi vagyok, hogy apa most hol van... Nem veszi fel a telefont, nem válaszol az üzeneteimte. Valahogy ezzel is szembe kell majd néznem. Szeretlek Freddie, mindig is szerettelek. Kérlek bátyus, tarts ki! Nem veszíthetlek el. Ígérem, hogy minden rendbe fog jönni... - a lány megfogta a fiatal férfi kezét, és szemeiből a könnyek utat törtek maguknak. Lehajtotta fejét, és úgy fogta testvére kezét.
– Hall téged. - szólalt meg, a másik ágyon fekvő, idős, ősz hajú nő. Carolina tekintetét, egyből rá vezette. - Mindenre emlékezni fog. - mondta, majd lehunyta a szemét. Lina megrökönyödve ült testvére mellett. Harry törte meg a szoba csöndjét, mikor besétált oda.
– Itt van Bear. - mondta a férfi.
– Ígérem, hogy visszajövök. - suttogta a lány, majd felállva helyéről, elhagyta a szobát. Amint kilépett az ajtón, egyből megölelte a férfit.
– Jól vagy, jól van? - kérdezte Bear.
– Jól vagyok, és már ő is. - felelte a lány. - Viszont most el kell mennem, meg kell keresnem apámat.
– Elviszlek. - mondta a férfi.
– Nem kell, majd Harry haza dob. Úgy is, neki is mennie kell. Kérlek Bear, tudom, hogy az elmúlt időben nem voltatok nagyon jóban Freddievel, de...
– Természetesen itt maradok! Menj, keresd meg Louist, addig felhívom Ritát, hogy jöjjön ide. Gondolom, már halálra aggódja magát, Freddie miatt.
– Köszönöm, Bear. - mondta a lány, majd egy öleléssel el is köszönt tőle. Harryvel pedig, a kórház parkolója felé vették az irányt. Carolina élete a feje tetejére állt, és még nem is számított arra, ami otthon várt rá.