KERESZTAPA ( HARRY STYLES )

19

CAROLINA
⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯⎯
18+

Úgy tettem ahogy kért: elmentem. Sosem gondoltam volna, hogy majd pont én leszek az, aki szót fog fogadni másnak, de végül ez a nap is eljött. Valami megfogott benne, valami olyan, amit eddig még más iránt nem éreztem. Kellett nekem, meg akartam szerezni őt. Az ujjaim köré akartam csavarni, és azt akartam, hogy szeressen. A célom eléréséhez pedig muszáj volt az ő szabályai szerint játszanom, legalábbis ő neki kellett ezt hinnie. A férfiak szeretnek irányítani. Ha elhiteted velük, hogy ők a főnökök, soha nem fognak gyanút, és ő sem fogott. Mindvégig én irányítottam, az ő tudta nélkül.
Éreztem, hogy Kathleen be fog majd rágni rám, mégsem tudott érdekelni, hisz alapból nem miatta tartózkodtam a Styles házban. Ő csak egy eszköz volt a játékban, egy kiindulópont.
Halkan csuktam be magam után a bejárati ajtót. Apa hangja szivárgott ki a konyhából. Telefonon beszélt, de miután már közelebb kerültem az ajtóhoz, csak akkor hallottam tisztán, hogy miről beszél.
– Igen tudom, tudom. Értsd meg, hogy nem akartam zavarni, csak tudni szerettem volna, hogy jól vagy e. Igen, tudom, hogy azt beszéltük meg, hogy nem hívlak, de múltkor nem akartalak csak úgy otthagyni... Meg amúgy is tudod, ha a férjed tudomást szerez róla... - megráztam a fejemet, és beléptem a konyhába. Apa mikor meglátott, egyből elköszönt az illetőtől, akivel beszélt. - Hát te? - kérdezte, mintha mi sem történt volna, s karjai közé vonva köszöntött.
– Nem éreztem túl jól magamat. - mondtam hazudva neki, de azért egy mosolyt erőltettem arcomra.
– Akkor viszont menj fel, és pihenj le!
– Rendben. - bólintottam egyet, majd el akartam indulni, de apa megállított.
– Carolina... - visszafordultam és ránéztem. Barna haja kicsit zsíros volt, arcára is ráfért volna már egy kiadós borotválás, de szemei ugyan úgy csillogtak, mint mindig.
– Igen?
– Szeretném ha holnap velem jönnél.
– A studióba? - kérdeztem meglepettem, apa pedig csak egy bólintással válaszolt. - Miért?
– Ha jól tudom drágám, végzős évedben jársz, vagy ez nem így van? - arcára egy mosoly ült. Hát belé meg mi ütött?
– Igen apa.
– Nos, és tudtommal még nem tudod, hogy hogyan tovább.
– Hát nem igen.
– A modellkedést ki nem állhatod, legalábbis sosem szeretted... Úgyhogy arra gondoltam, hogy megmutatnám neked azt, amit én csinálok. Hisz Karácsonykor egy kisebb koncertet adtál elő, és benned meg van a Tomlinson vér, vagyis inkább a zenei tehetség. A bátyádban ez nincs meg, ő más utakon jár, így ha esetleg történne velem valami, vagy csak pusztán már kiöregednék, nem tudnám kinek adni a céget, de te itt vagy. S nem kis tehetséged van a zenéhez. - először nem is akartam hinni a füleimnek, azt hittem, hogy ez csak egy álom. De mint, ahogy azt már tapasztaltam is, ha álom is volna, valóra válna.
– Szóval ez azt akarja jelenteni, hogy...
– Igen. - mosolygott rám, majd közelebb lépve karjait a vállaimra rakta. - Szeretném, hogy miután leérettségizel, nekem dolgozz. S persze ha már itt az idő, akkor rád hárulna a vezetés feladata is!
– Most komolyan beszélsz, vagy csak ugrassuk Carolinát napot tartasz? - húztam fel szemöldököm. Megforgatta a szemeit. Na ez apára vallott. Mindig forgatta a szemeit.
– Tudod, hogyha munkáról van szó, a komolyságom az egekig ér. - mondta teljes komolysággal, de egy mosolyt nem tudott, nem elengedni. - Szóval mit szólsz? - húzta fel ő is szemöldökét. - Bírnád a strapát?
– Már, hogy ne bírnám! - elnevettem magamat és magamhoz húztam. 3 év elteltével nem voltam még annyira boldog... Persze leszámítva azt a kis bizonyos kitérőt a keresztapámmal.
– Ezt örömmel hallom! Szeretném ha szép jövőd lenne. Viszont most eredj, holnap nagy nap!
– Apropó nagy nap...Freddie hol van?
– Ritával van, de szerintem ezt te jól tudod.
– Hát persze. És te itthon maradsz, ugye?
– Nem sajnos, van egy elintéznivalóm, de ígérem nem maradok sokáig el! - felkapta kocsikulcsát a konyha asztalról, majd homlok puszilva már a bejárathoz sietett.
– Vigyázz magadra! - kiabáltam utána. A bejárati ajtó becsapódott, én pedig hozzám egyáltalán nem illően, elkezdtem fel-le ugrálni a parkettán. Arcomon egy hatalmas mosoly terült el, s kedvem az egekig szárnyalt. Végre volt valami, amiben én voltam a sztár, és nem Freddie. Apa végre beismerte, hogy én is számítok. Felrohantam a szobámba, majd egyből kaptam is le a ruhámat és nyitottam is meg a csapot, amitől a fürdőkádam forró vízzel telt meg. Azonban egy valamit elfelejtettem...az ajtómat tárva nyitva hagytam. Egy sóhaj kíséretében ültem bele a forró vízbe. Egy kis citrusos aromával sóztam meg a vizet, és kisebb habok keletkeztek. Lehunytam a szemeimet, és hátra dőltem a kádban. Tudatomban egyből megjelent a smaragd szempár, és az a huncut kis mosolyt. A teste szinte teljesen feltérképezetten állt előttem, s kezei felém nyúltak. Arcomat cirógatták a hosszú ujjak, viszont az érzés annyira élethű volt. Mikor kinyitottam a szememet, egyből fel is sikoltottam, de ez nem tartott sokáig, ugyanis az ujjak a szám elé tapadtak, ezzel elhallgattatva engem.
– Ne sikíts! - szólt rám, én pedig bólintottam. Ujjai eltűntek szám elől. A fiú felém magasodva állt a kád mellett.
– Jason? Mégis mi a jó faszt keresel itt?! - akadtam ki, de csak akkor jöttem rá, hogy meztelenül fekszek a mellette lévő kádban, ahol teljes rálátást kaphat testemre.
– Apád engedett be.
– Jó vicc, ő már vagy húsz perce elment. Ugye tudod, hogy birtokháborításért fel is jelenthetnélek?! - elmosolyodott.
– Nem tennéd.
- Ó, ugyan miért nem?
– Most komolyan, rólam ki hinne el ilyet? - arcára egy kaján vigyor ült. Mióta lett ő ilyen? Jasont mindenki a szelíd Horan fiúnak azonosította be, talán mindenki tévedett? Félre ismertük őt? - Na ugye. Bizonyítékod sem lenne.- felelte, miután látta arcomat.
– Mit akarsz? - kérdeztem, miközben felhúztam lábaimat mellkasomhoz, ezzel is fedve testemet. Basszus, a hangom vékonyabb lett. Ennyire megrémültem volna a fiútól? Mi van veled Carolina? TE NEM ILYEN VAGY!
– Ó, jól tudod, hogy mit akarok. - arcán ördögi vigyor ült, s elkezdte az ingét kigombolni. Bassza meg.
– Jason fejezd be!
– Ugyan mit? Csak nem zavar? - kérdezte, miközben meztelen kidolgozott felsőtestére mutatott.
– Nem szeretlek, értsd már meg! - próbáltam menteni a menthetőt, de sajnos valamiért erőfőlénybe volt a fiú.
– Na és akik kúrogatnak hébe-hóba, azokat tán szereted? - Sakk-matt. Ajkaim elnyíltak egymástól. Megrémültem. Megnyalta száját, majd levette a nadrágját is, vele együtt a boxere is a földre került. - Remélem, hogy hozzá vagy szokva a durvához, ugyanis én úgy szeretem. - egy puszit küldve felém, bemászott elém a kádba. - Talán erre a helyzetre kéne azt a kifejezést használni, hogy fordult a kocka. - mondta elégedettem, miközben a habokkal játszott és kinyújtotta felém lábaid. A kád végében ülve megpróbáltam minél jobban összezsugorodni.
– Annyit mondj meg, hogy mindig is ilyen voltál?
– Milyen, édes?
– Kegyetlen vadállat. - néztem rá őlő tekintettel.
– Nem, tudod, te tettél ilyenné. - még egy dolog amit elrontottam. Hát igen, ez Carolina Elizabeth Tomlinson...egy romboló. Meg is érdemelem, amit kapni fogok. Lehunytam szemeimet, és igyekeztem jó dolgokra gondolni, viszont akkor semmi jó nem jutott az eszembe. Hosszú ujjai karom köre csavarodtak, és merev testemet erőszakosan húzta magához. Remegtem, és ez táplálta őt. Apró csókot hintett csupasz vállamra, egyik kezével pedig mellemet markolta meg. Nem volt óvatos, sőt csak egyre durvább. Másik kezével eltűrte hajamat, és ajkaival felszántotta a nyakamon elterülő bőrt, de ahogy feljebb ért, már majdnem az ajkaimnál járt. Megállt és elhajolt tőlem, kicsit fellélegeztem, hogy hátha észhez tért. - A kurvák nem érdemelnek csókot. Azt akarom, hogy ezt a pillanatot sose felejtsd el. - suttogta füleimbe, szemeim közül pedig az addig felgyülemlett könny kicsordult. - Azt akarom, hogy tudd, és érezd minden egyes porcikádban azt a fájdalmat, amit én is éreztem, mikor játszottál az érzéseimmel. - a szőke fiú erősen ragadta meg a hajamat, majd testemet a kád végébe lökte, és lenyomta a víz alá, majd fölém magasodva tartott a vízben. A levegőt kapkodva, próbáltam nem megfulladni. A fiú, mit sem törődve semmivel, durván hatolt belém hátulról. A víz ide-oda csapódott a kádban, miközben ő szüntelenül kínzott. Felsikítottam, és kezeimmel a kád szélét markoltam.
– Elég! - üvöltöttem. - Segítség!
– Üvölts csak, senki sem hallja!
– Az nem olyan biztos! - egy erélyes hang tulajdonosa rontott be a helyiségbe, és a rám nehezedő súly, azonnal eltűnt. A fiú felüvöltött, miközben egy hatalmas csapódás hallatszott. Homályosan láttam, de a magas alakot egyből kiszúrtam, aki kezei között, a szőke hajú fiú nyakát szorította. A smaragd szempár, mely felém nézett, elsötétült szemeim előtt, s már nem emlékeztem másra csak a sötétségre, és a fájdalomra, mely lelkemig hatolt.