Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

51.-Crossover rész

Már egy hónap telt el mióta Zero Saltzmant elfogták, én pedig ennek hatására már egy hónapja voltam felhőtlenül boldog. Peterrel a lehető legjobban haladtak a dolgaink, a Strange-es edzésekkel is remekül haladtam, így mondhatni minden zökkenőmentes volt az életemben végre valahára. Mégis... mintha valami nem hagyott volna nyugodni. Túlságosan felhőtlen volt minden, túlságosan tökéletes és valahogy nem tudtam elhinni, hogy minden ennyire egyszerű lenne. Állandóan ott volt bennem egyfajta félsz, hogy ezt csak beképzelem magamnak és a tökéletes életem bármikor, egy szempillantás alatt összedőlhet. És ez valóban így volt. Az ember sosem tudhatta. 

Éppen a Brooklyn Bridge-en haladtam hazafelé, Peterrel ugyanis meglepő módon Manhattanben ebédeltünk, mivel Tony bácsi ragaszkodott hozzá, hogy a Per Seben - ami egy Michelin-csillagos étterem - fizet nekünk egy romantikus étkezést, bár erre egyáltalán nem volt semmi szükség, sőt, ami azt illeti, Tony túlzásba vitte a bőkezűséget manapság, de az ember hiába is mondta neki, nem érdekelte. Mindenesetre az étel tényleg finom volt, Peterrel mégis azt mondtuk, nálunk még mindig a gyorskaja viszi a prímet.

Sokan tartózkodtak aznap a hídon. Tényleg, rengetegen. Éppen azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e ésszerűbb egy másik úton hazajutni, amikor a híd egyik oldalának támaszkodva egy szőke hajú, rendőrruhába öltözőtt nőre figyeltem fel és el nem tudtam képzelni, hogy ilyen hőségben hogyan képes csizmában flangálni. Először nem ismertem fel, ugyanis az aszfaltot kémlelte, valamin nagyon erősen el volt gondolkodva, de aztán felpillantott és a járókelőket kezdte el bámulni, mire majdnem a homlokomra csaptam megdöbbenésemben: Alexis Foster állt előttem, teljes harci díszben! Egyszerre töltött el örömmel a látványa, viszont ébresztett fel bennem ugyanakkor kérdéseket is: hogyhogy egyedül van? És dolgozik is? Mégis mi történhetett? Végül aztán úgy döntöttem, megszólítom:

- Hát ezt nem hiszem el! Lexie! - kiáltottam az irányába, majd amint döbbent szemekkel megtalált engem a tömeg közepén, el is nevettem magam. 

- Brooke! - nevetett fel ő is, amint felismert, majd elrugaszkodott a korláttól és tett néhány lépést felém. - Hát te? - érdeklődött. - Várj, várj, tudom! Erre laksz, világos! - mosolyodott el, majd hozzám lépett és szorosan átölelt. Nagyon jól esett ez a közvetlen gesztus.

- Mindig úgy örülök, ha veled találkozhatok, olyan maradandó élmény veled beszélgetni! - bukott ki belőlem őszintén az első gondolat. - Mi a helyzet veled? Jaj, nagyon gratulálok a nővéred babájához! Magni a neve, nem igaz? - kérdezősködtem, Bruce ugyanis nemrég érkezett haza Asgardból és ő említette a pici születését, mondván, hogy még ő is halálra aggódta magát az egész miatt. Mókás volt beleképzelni abba, milyen lehet egy ijedt Bruce.

- Igen, a kis Magni! - bólintott Lexie. - És nagyon köszi, mindenképpen átadom majd neki!

Nem bírtam ki, egyszerűen muszáj volt feltennem rögtön ezután a következő kérdésemet, amely rendesen bökte a csőrömet.

- Na de te hogyhogy itt? És Loki?

Bevallom, kicsit féltem a választól, hiszen valahol éreztem, hogy rossz helyen tapogatózhatok. Ezt rögtön az is igazolta, hogy Lexie elhúzta a száját a kérdésemet követően. Most már rosszul éreztem magam, hogy mindenképpen bele szerettem volna ütni az orromat ebbe.

- Hát ez egy... felettébb bonyolult és hosszú történet! - jegyezte meg.

Bár számítottam erre, valahogy mégis meglepett a kijelentése. Azt hittem, minden rendben velük, de úgy tűnik, nekik sem mehet valami rózsásan ez az egész szerelmi ügy. Nem tehettem róla, a kíváncsiságom győzelmet aratott felettem, szóval felvetettem egy kisebb tervet a lánynak.