Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

56.

- Carol Danvers, szolgálatodra! - nyújtotta felém a kezét a szőke nő, kedves mosollyal az arcán. Szó ami szó, féltem viszonozni a gesztust, mert attól rettegtem, hogy az erőm őt is elröpíti majd a terem végébe, de szerencsére nem így történt. 

- Te vagy az új kiképzőm? - tettem fel a bugyuta kérdést, holott a válasz már régen adta magát.

- Sokkal inkább egy barátként vagyok itt - nézett fel a plafonra, a fejét ingatva, majd mosolyogva pillantott vissza rám. - Nagyon jól tudom, hogy milyen az, amikor nem vagy a saját erőd birtokosa, amikor úgy érzed, nem vagy képes irányítani. Évekig voltam én is ennek a rabja. Most ledobjuk ezeket a béklyókat! - hangja határozottan csengett, s ezzel máris elnyerte a szimpátiámat.

- Nagyon köszönöm, hogy elvállalod! - pillantottam rá hálásan, elszorult torokkal, majd a háta mögé tekintettem, ahol apáék karba tett kézzel, aggodalmas arckifejezéssel vizslatták az eseményeket, s ha ez nem lett volna elég, Nat és Tony, de még maga Fury sem látszott valami nyugodtnak. Biztos voltam benne, hogy Carol volt az utolsó aduászuk. Ha ő nem válik majd be, nekem lehetetlen lesz már helyrejönnöm.

A nő bólintott, majd Fury felé fordult.

- Készen áll a gép az indulásra? - tette fel a kérdést komoly hangon, mire a férfi bólintott.

- Készen, amint Miss Barnes-Rogers úgy érzi, ő maga is készen áll rá - válaszolta Fury, mire lerúgtam magamról a fehér takarót, s értetlen tekintettel meredtem rájuk.

- Hová megyünk?

Carol visszafordult hozzám, arcára pedig ismét egy barátságos mosoly kúszott. Tudtam, hogy nem akar nekem rosszat, viszont a tudat, hogy már megint el kell szeparálódnom a családomtól és Petertől, talán ezúttal még hosszabb ideig, mint a legutóbb, hidegrázásként fonta körbe magát a testemen. Mint mindenki más, én is szerettem volna, hogy végre vége legyen ennek, hogy a testem és az elmém felett újra legyen teljes kontrollom, de tudtam, hogy ez egy varázsütésre nem fog megszűnni. Akárhová is akart vinni Carol, nekem vele kellett mennem.

- Kanadába viszlek, a Skagit-hegység egyik barlangjába. Úgy tudom, a legnagyobb gondja a szervezetednek az, hogy a sötét erők egyre intenzívebben irányulnak bele az egész lényedbe. Biztos vagyok benne, hogy beszennyezik a véredet is, és ha eljutnak a szívedhez, az agyadhoz, vagy bármelyik másodfokúan fontos létfontossági szervedhez, akkor talán már túl késő lesz. Úgy tudom, próbáltátok már mindenfélével, még mágiával is megfékezni. De ha a varázslat, ha a fény nem segít, akkor a sötétséget csakis sötétséggel fogod tudni kiűzni magadból.

- Ezt nem teljesen értem - ráztam meg a fejem.

- A barlangban senki sem zavar majd téged, erről én gondoskodom. Nincsenek benne élőlények, sem titkos mellékjáratok, sem rejtett források. Csak a légüres csönd és te magad. Ha jól emlékszem, azt mondták, a meditálás már megy. Ezt fogod csinálni odabent: meditálni fogsz a sötétségben, úgymond... eggyé válsz vele. De ne ijedj meg! Az elméd ki fog tisztulni odabent, a sötét erők pedig nem látnak majd fenyegetést körülötted, így ha minden igaz, csillapodni kezdenek majd. Megtanulsz együtt élni az erővel, amit kaptál. Mert ha a sötétség egy olyan részeddé válik, amelyet lakat alatt tudsz majd tartani, többé nem kell aggódnod majd semmi miatt. Ehhez viszont muszáj lesz elutaznunk, minél előbb és minél gyorsabb ütemben.

Csendesen meredtem a takaróra, alig mertem hinni a fülemnek. Carol terve remekül hangzott, sokkal jobban, mint eddig bármi más, viszont a félelem, hogy egyedül leszek egy ismeretlen barlang mélyén a saját káoszommal, még véletlenül sem ért kellemesen. Azt sem tudtam hirtelen hová kapkodhatnék, annyi minden volt még a fejemben amit szerettem volna megtenni indulás előtt, annyi ember, akivel még beszélni akartam, de tudtam, hogy egyszerűen nem húzhatom ilyen sokáig az időt.

- Rendben van - feleltem suttogva, majd mögé tekintettem, apáékra nézve. - De addig nem megyek sehová, ameddig be nem eresztitek Petert hozzám.

Apáék rögtön aggodalmasan egymásra pillantottak. A szívem mélyén tudtam, hogy Peternek fogalma sincs, hogy már nem vagyok a szentélyben, biztos voltam benne, hogy egy szót sem szóltak neki az állapotomról vagy arról, hogy mit tettem. Egyszerre voltam ezért hálás nekik, de haragudtam is rájuk mérhetetlenül. Persze az is eszembe jutott, hogy eleve én voltam az, aki külön kérte, hogy ne engedjék őt közel hozzám az erőm miatt, de ez már egy másik szituáció volt. Egy olyan szituáció, ahol tudtam, ha nem kaphatok egyetlen búcsúölelést Petertől, a szívemet marni fogja a hiányérzet.

- Felhívom - bólintott végül apu. - De Carolnak bent kell maradnia veled.

Hálás pillantásokkal bólintottam felé.

- Carol, ha bejön Peter és azt látod rajtam, hogy az erőm kezd elhatalmasodni... minden további nélkül üss le! - kértem határozottan, amin a nő először meglepődött, de aztán mélyen bólintott egyet.

- Oké, ha ez a vágyad - nevetett fel kissé, majd megsimogatta a fejem. - Minden rendben lesz. Nem tudom kiről van szó, de ha el akarsz búcsúzni tőle, biztosan egy különleges személy lehet a számodra. Ne aggódj, nem fogod bántani őt! - biztosított róla, s az elkövetkezendő húsz perc, amelyet várakozással töltöttünk, talán a leghosszabb időnek érződött számomra, szinte egy örökkévalóságnak. Egyszerre kavarogtak a gondolatok a fejemben, de közben éreztem statikusnak is az elmémet. Annyi mindent akartam mondani Peternek, ám amikor megpillantottam őt az üveg tulsó végén, zilláltan, elfáradva, kócos hajjal és aggodalmas tekintettel, egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon. Peter rám nézett, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, s láttam rajta, hogy mindjárt elsírja magát a látványomtól. Tudtam, nem festhetek valami fényesen. De ahogy neki is, úgy nekem is egy gombóc gyűlt össze a torkomban, mert nem akartam, hogy ennyire sajnálnivaló valaki legyek a szemében. Azt szerettem volna, hogy végre erősnek lásson, valakinek, aki talpraesett és képes megoldani a gondjait. A folyamatos elesettség és áldozatjátszás már kezdett az agyamra menni. Készen álltam volna továbblépni.

Carol hátrált néhány lépést, amikor Peter apáékhoz kezdett beszélni. Nem tudtam tisztán kivenni a szavait, de amikor apa komolyan bólintott felé, a fiú ledobta magáról a hátizsákot, majd egy utolsó, mély levegőt szívva és rögtön utána kifújva, kitárta az üvegajtót és belépett a terembe. Ki szerettem volna ugrani az ágyból és odarohanni hozzá, de a lábaim nem engedték. Nem bírtam mozdulni, nem bírtam beszélni, az egyetlen, amit tenni tudtam az a tekintetébe nézés volt. Szerencsére Peter nem volt annyira szerencsétlen mint én, s megszaporázta a lépteit, annak ellenére, hogy szinte biztos voltam benne, hogy a kintiek figyelmeztették rá, hogy óvatosan közelítsen meg. Az érzései eluralkodtak rajta, nem bírta betartani az ígéretét, egyszerűen csak a karjaimba omlott, én pedig szorosabban kapaszkodtam a vállába, szorosabban, mint eddig bármikor. És végre nem éreztem semmi rosszat. Végre nem éreztem azt, hogy bántani szeretnék valakit. Egyedül a szeretetet éreztem, a törődést, a melegséget, a közelséget amit mindig megkaptam Petertől. Azt éreztem, hogy van valaki, aki nem retteg tőlem, s minden viszontagságom ellenére mellettem áll. Talán erre volt a legnagyobb szükségem azokban a pillanatokban.

- Annyira fogsz hiányozni, Peter - zokogtam a fiú vállába.

- Nagyon szeretlek, Brooke - suttogta a fülembe, elszorult torokkal. - És hiszek benned! Gyorsan túl leszel rajta, visszatérsz majd hozzánk és minden újra a régi lesz. Meg fogod csinálni!

Meg fogod csinálni - ahányszor elbizonytalanodtam a barlang mélyén, egymagamban, félelemben és megtörten, mindig ez a három szó volt az, ami visszahozott a valóságba. Mert ha az én jólétem nem volt motiváció számomra, Peter miatt szerettem volna erős maradni. Annyira de annyira reménykedtem benne, hogy ez sikerülni fog.