Captured in your web {Spider-Man ff-hun}

64.

New York csupán egy minden élettől mentes, sötét putrinak tetszett, miután azt a játszóteremmé avattam, s mezítláb, kimérten ereszkedtem le a kockakövekre, lábammal a szétzúzott talajt érintve. Bár a hatóságok előzékenyek voltak és előre kimenekítették a város Brooklynra eső részét, még így is sikerült egy-két eltévedt személyt megsebesítenem. És hogy mit éreztem közben? 

Az égvilágon semmit sem. Nem keltett bennem sem empátiát, sem bűntudatot, sem kárörömöt... semmit. Egész egyszerűen csak egy masina voltam, Zero Saltzman bábja, akit a férfi zsinóron rángatott, kedve szerint. Képtelen voltam ellenállni a bűvkörének. És képtelen voltam elhatárolni a barátokat az ellenségektől.

- Brooke?

A hang ismerős volt, megtört és kétségbeesett. Száznyolcvan fokos fordulatot tettem, s ugyanazzal a fiúval találtam szemben magam, aki napokkal korábban is megpróbált már hatni rám. Sikertelenül.

- Ne hívj így - feleltem száraz, lélektelen hangon, majd már emeltem is volna fel a kezem, ám meggátolta azt egy furcsa, ragacsos anyag, amit pókhálónak véltem felismerni, s amely mindkét karomra kígyóként tekerődzött rá.

- Meg kell hallgatnod! - tekintete már szinte könyörgött, én viszont egy cseppet sem bírtam odafigyelni rá. Túlságosan lekötött az, hogy megszabaduljak a rám akaszkodó béklyóktól. - A nevem Peter, Peter Parker. Barátok vagyunk, Brooklyn! És nem csak. Mi... mi annál sokkal többek vagyunk. Szeretjük egymást. Nagyon szeretlek! Akármi is legyen a lélektelen megjelenésed mögött, tudom, hogy ott húzódik még az a lány, akibe beleszerettem. Ne hagyj teret a sötétségnek, te ennél...

- Elhallgass! - kígyóként sziszegtem felé a szavakat, amint sikerült levakarnom a kezemről a pókhálóköteget. - Nem tudom ki vagy, vagy hogy kinek képzeled magad, de itt az idő, hogy elmondjam, én kicsoda vagyok. A nevem Brooklyn Elizabeth Johnson, Titus Frederic Johnson lánya vagyok. Az apámról úgy tudták, hogy repülőgép-balesetben hunyt el, de ez koránt sem igaz. Anyám ugyan odaveszett a fatális ütközet során, apámnak viszont csak az arca szenvedett égési sérüléseket, minekutána megváltoztatta az identitását, az arcát és Zero Saltzmanként folytatta a tevékenységét, amellyel a Hydra bízta meg őt. Ez pedig...

- Könyörgöm, ne! - a fiú szemében könnyek jelentek meg. - Ne mondd ki, Brooke. Több vagy annál, amit mondani készülsz. A neved Brooklyn Barnes-Rogers, a szüleid Amerika Kapitány és a Tél Katonája, Steve Rogers és Bucky Barnes! Tizenöt évesen fogadtak örökbe téged, korábban Angliában éltél, aztán átköltöztél éppen ide, New York ezen városrészébe. Tony Stark a nagybátyád, Natasha Romanoff a nagynénéd, a legjobb barátaid Debby Todd, Wanda Maximoff és Peter Parker. Ismersz, Brooklyn, tudnod kell ki vagyok, tudnod kell, hogy mit érzek irántad, hogy te mit érzel irántam. Tudnod kell, hogy mi...

A fiúnak torkán akadt a szó, amint kezem újra kinyúlt felé és telekinetikus képességeimnek hála fojtogatni kezdtem őt. Nem értek semmit a szavai számomra, nem tartottam őt ismerősnek, nem emlékeztem semmire sem vele kapcsolatosan. Csak egyetlen egy dologra koncentráltam: a küldetésemre. Az pedig a Bosszúállókkal való végső leszámolás volt. Egytől egyig le kellett őket vadásznom, és kíméletlen haláltusában részesítenem őket. 

- Nightmare vagyok. Egy élő fegyver, akit azért hoztak létre, hogy elpusztítsa a Föld eredendő gonoszságát. Aki az utamba áll, az mind halállal lakol. Te is így végzed majd, ostoba, semmirekellő halandó!

- Brooklyn nem! - velőtrázsó sikítás érkezett az egyik oldalamról, majd a látóterembe egy barna hajú, sűrű szemöldökű lány kúszott be, látszólag teljesen kikészülve. Mellette egy sötéthajú fiú botladozott, aki szorosan fogta a kezét. - Debbie vagyok! Brooklyn... könyörgöm, ha odabent vagy, emlékezned kell ránk! Itt van velem Harry is...