Álmok szárnyán

~ 3 ~

Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is

(John Ronald Reuel Tolkien)

•••

Mindenki lélegzet visszafojtva nézte a jelenetet, hogy mi fog történni. Noah gyilkos tekintettel mérte végig Cameron-t , amivel valószínűleg megijeszteni akarta, azonban ahogy észrevettem ez hasztalan, ugyanis a fiú mosolyogva állta a tekintetét.

- Mi az a mi kis hercegnőnknek újabb testőre lett ? - nevette el gúnyosan magát, ezzel megvillantva fogsorát

- Mos fogat haver, messziről is érezni lehet a leheleted - vágta rá kapásból Cameron, amit az emberek szájtátva figyeltek. Eddig soha senki nem mert beszólni Noah-nak. Aki meg esetleg megtette, az pórul járt.

Noah csak mosolyra húzta száját, és úgy dőlt neki a szekrényeknek. Látszólag tetszett neki Cameron bátorsága.

- Tesó nem ismerlek, de úgy érzem sokra viheted, ha velem haverkodsz. Ne pazarold az idődet arra a kis cselédre - biccent a fejével felém, mire én csak lesütöm a szemeim, mintha valami rosszat csináltam volna.

Síri csend volt az egész folyosón. Az emberek, mind Cameron-t figyelték, és a válaszára vártak, azonban ő csak tovább húzta őket, a fűl süketítő csenddel

- Nyugi "tesó" - ejtette ki szája közül, gúnyosan ezt a szót, miközben összefonta a karjait. - Nem pazarlom a drága időmet, olyanokra, akiknek az IQ szintje egyenlő a nullával. Te csak egy kis gazdag elkényeztetett gyerek vagy, akit mindenki körbe ugrál. De fogsz, majd te is koppanni, amit mosolyogva nézek végig. Oh és még valami. Ne beszélj így róla, mert pórul jársz "tesó" - veregette meg Noah vállát, aki csak csendben és fújtatva hallgatta végig az oktatást.

Noah már épp készült volna visszaszólni, azonban hirtelen Mrs. Watson tanárnő jelent meg. Barna haja egy rendezett kontyba volt fogva, és mandula barna szemeit, egy fekete keretes szemüveg alá rejtette. Hosszú lábait fekete szoknyába bújtatta, amibe fehér blúza volt dugva. Fekete cipője hangosan kopogott az iskola folyosóján, miközben lassú, viszont annál inkább határozottan lépkedett Noah, és Cameron felé.

- Mi történt itt ? - nézett körbe barna szemeivel. Csend. Mindenki némán néz maga elé. Egy barna tincset a fülem mögé tűrök, és némán kényszerítem magam arra, hogy megszólaljak. Azonban egy hang se jött ki a torkomon.

- Itt beszélgettem az egyik osztálytársammal, amikor ez a fiú jelent meg, és csak úgy megfenyegetett. Tanárnő én a maguk helyébe meggondolnám, hogy milyen újoncokat veszek fel - köpte ki Noah a szavakat, miközben undor tekintettel nézett Cameron-ra.

- Jó kis mese, de az én verzióm sokkal jobb, ráadásul még igaz is - tapsolta meg Noah-t.

- És esetleg el is mondaná kérem - nézett rá a tanárnő, miközben a tekintetével arra kényszerítette, hogy folytassa.

- Persze - biccentett egyet, majd neki kezdett. - Noah itt hordta le minden cselédnek Lizzie-t, és olyat mondott neki, hogy nyalja le a cipőjét. Én csak megvédtem.

- Igaz ez Miss. Carter - fordult felém hirtelen Mrs. Watson. Cameron a tekintetével üzente, hogy csak az igazat mondjam, és még Ashley is óvatosan megbökött, azonban engem csak Noah és a többi diáktársaim tekintete tartott fogva. Ha az igazat mondom akkor még jobban rám szálnak, azonban ha hazudok, akkor bajba keverem Cameron-t, és azt végképp nem akarom.

- Nem értem, hogy ezt a szerencsétlent minek vontad bele. Meg se tud szólalni - bökött Noah felém, miközben lehajtottam a fejem. Igaza volt. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok.